www.ultima.ratio

Egyedül vagyok. Nagyon.
Szelíden verjetek agyon.
Hagyjatok elfolyni, mintha
kosz volnék poharainkba.
Vagy lennék a folyón uszadék,
valami kicsi, de nem elég,
valami jó nagy, de ronda.
Bosszantó fájdalom havonta.

Akasszatok egy szakadt kabát mellé,
s ha mellkasom levegő még megemelné,
ugorjatok rá csendesen.
Nem vagyok semmi, de semmi sem.
S hiába fújtatok erősen:
még buborékban a levegő sem.
Csak talán egy rövid kis rianás,
puffanás, pukkanás, kihalás,
utolsó elernyedt dallama
a semminek, már hogyha hallana.
Porszem a rettentő ürességben.
Vagy üresség. Vagy annyi se, még sem.
Csak egy kis bosszantó kaparás
a torkotok mélyén. A meghalás.

Tudom, hogy sohasem egyszerű:
nőjél csak csendesen, mint a fű

tudom, hogy másra nem foghatod:
semmi se halt ki még, hogyha fog

csak te vagy ebbe eleresztve:
útra ráhalva csak, keresztbe

mintha így lehetne gátolni,
sok ezer keresztre rátolni

azt a sok rengeteg messiást.
És mennyi sok, mennyi sok mennyi mást.

Ne kavard tovább, ezt elrontottad.
Utolsó voltál és rosszul fogtad,
hamis lett, szinte csak károgás.,
és nem akarsz többet, csak hogyha más
lehetne az a kis pillanat,
hogy mikor először fogtalak,
annál már nagyobb zajt ne kavarjak,
mint úton a dögről felijesztve a varjak.

Mint lejtő az út végén, egyszerű.
Mint friss halom illata. Mint a fű.

Tudom, hogy tudják, és nevetnek:
mindig is tudtam, hogy szeretlek

tudom, hogy egyszer majd elenyész
ez a szar szerelem, az egész

tudom, hogy sohasem szeretsz meg,
de akkor se, sohase feledlek

tudom, hogy a halál megaláz.
Akkor is te maradsz. Az a láz.

(Értekezés a semmiről)

Akkor az kérted, hogy írnék-e verset,
"szerelmeset", és csak neked,
s én megmutattam akkor azt a percet,
és az összes utáni perceket

...épp tavasz volt, zsongtak a dongók,
akkor keltek ki, szinte abban a percben,
mutattam dalukat, a messzire zsongót,
s hogy reptüket mennyire szerettem

...s a réten már bújtak ki szépen a sárga,
semmire való kis virágok,
s az égen a ragyogó napfénybe zárva
milliárd ragyogó világok

...és mutattam neked, hogy mennyi
sokaság figyel most mindent,
s hogy mennyire nincsen esély se lenni
nekünk pont e földön itt lent

...s hogy nincs esélye, hogy egyszer
egy pillanat másikat megnyit,
s hogy mennyi de mennyi sok ember
szeret sok mennyit meg mennyit,

...mert nincsen idő és nincsen élet,
csak te vagy és én itt a réten,
és csak érezzük mi ezt az egészet,
csak mi szállunk töredék egészen

...és annak, hogy mi ketten együtt
élhetünk ezen a szilánkon,
és hogy egymást mi ily nagyon szeretjük,
esélye sincs a sok világon.

Te megvontad válladat: "Verset."
S futottak cseppek a fákban.
És én, engedve szállni a percet,
megcsókoltalak, és nekiálltam.

Maradnak egyre csak titokban
a tárgyak, a dolgok, a gondolatok,
szemed szép tavából kifogtam,
mindent, már semmit sem foghatok

kiperegnek a szemek a szárból,
és úgy hullnak egyszer a földre le,
mint akárkik, akármik, akárhol,
mint kezemből valaha végre te

nem mozdulok. Csak ülök a csendben.
Nem mozdul körben a csend se most.
Meg kéne halni most ebben a rendben,
de csak várom, és várom a villamost.

Az egyik szemem sír.

A másik lehet.

Messze van, mindég, a sugarad,
pillád se rebben, se madarad,
úgy hullasz reám csak akár az árnya,
ívének számtalan kósza kis iránya

zenét minekünk. Muzsikát.
S amint az űrökön úszik át:
legyen az idő, a tér is csak zene,
mintha a távolság lélegzene,
mintha te nem volnál rettentő messze,
mint fénysugár vissza az égbe eresztve,
mint madár, és vele az árnya.
Nem jöttél időben világra,
kicsilány, nem éltem időben.

Most van a világom lemenőben,
most van a világom végén nekem.
Néha még pislogok, félve, az időre,
és haldoklok, időben előre,
s lépkedek csillogó fényéveken.

Nem érsz a végére, nem szabad.
Maradj csak, amilyen messze vagy.

Ez aznap volt, amikor senki lettem

úgy emlékszem, céltalan követtem
valami árnyékot valami falon,
s mivel nem nyílt rá eléggé alkalom
meglátni minek az árnya a jelen,
adódott végül a végtelen.

De ezzel sem lett végülis megoldva semmi.
Maradt csak úgy ahogy, magamba lenni.
S apró kis rések ha nyíltak is néha
erre a szorongó, buta kis buborékra,
nem látszott azokon semmi jó.
Csak rettenet, pusztulás, millió.

S így, hogy velem ne kelljen ti legyetek,
megmásztam az összes hegyetek,
kiittam minden szép tavatok,
hallottam az összes szavatok.

S most, hogy immár egy ideje
senki se lettem én, mire te
szemügyre vennél, hát meghalok.
Csendesen, akár az angyalok.

S mivel, mint angyal, már nem vagyok,
leszek mint úgy, ahogy hagytatok.

Hogy szállsz te felém olyan illatosan
mint réten a szél elomolva suhan
vagy égen a fény ahogy árad alá
mint bújik a föld puha lábad alá
mint szikla simul mohafű peremén
mint szikra csihul a világ, veled én
mint volna a holnap az alma a fán
mint futna a volna a holnap után
mint lenne a semmi világ elején
mint lenne csak annyi hogy jaj te meg én

nem lenne csupán az a sok tucat év
itt nélküled most a halál küszöbén.

Bezárt kocsmák közt szédelegnek
a régi, jól bevált sörisszák;
vannak, akik sohasem felednek
gyönyörű, szép nagymagyarország.

Felülre kerül a tavaknak mélye,
elfutnak jó halak iszapba;
mindenre ráfigyel jó urunk személye,
semmise lehet itt vitatva.

Gyűlik az éj. A faluszélen
nem élnek szomorú parasztok.
Egy, csak egy öröm futkos a vidéken:
nyomorult szavazók, szevasztok.

A városban megáll a fény, mint a sár,
cuppog csak benne a napsugár.
Fordulnak füstbe a házfalak,
ömlik a zaj mint a pillanat.

És telik csak pohárba az a szép, jó idő.
Kicsordul peremén a jövő.
Nézi a sok ember, ó mily felemelő
ez a sok csoda mind, ami jő.

Elhull a virág. A fű is eliramlik,
nem marad más, csak a kósza por.
Csend van a tájon. Már senki sem haragszik.
Csak álmodna végre. Ha volna hol.

Útravalóm útra készen,
váltás ruha, tiszta ing,
ami csak volt, ami részem
e világból, messze ring.
Fővitorlám dúsan villan,
hasat ragaszt rá a szél,
kicsim hajóm gyorsan illan
mint az őszi kis levél.
Fejsze suhan, karó érik,
illatoz mint kis virág,
más világon újramérik
mennyi féreg foga rág.
Tán egy perc csak. Tán egy év is.
Tán örökre tart a tél.
Kicsiny kamrám mélyén mégis
ott lapul a szembeszél.

Itt vagyunk gusztus huszadikán,
alkotmány régi uszadékán.
Magyar tűz loboglik, nem görög,
fenn magyar petárda mennydörög.

Ezerszáz éve már, számolom,
itt vagyunk, egymással, szánalom.
Szívünk rá néha visszadöbben:
nem lettünk sehogyan se többen.

Valahogy minden úgy meggátol.
Volt aki menekült magától.
Szkájpon a csetek oly meghittek.
Valahogy párunkat elvittek.

Egymásra vagyunk itt utálva már,
iszik rá az összes töröktatár.
Elhullt már a sok dicső portya.
Kié a nemzet uccsó kortya?

Itt állunk, ki tudja mióta.
Kidőlünk aztán, mint diófa.
Elapad végül a kutunk is.
Elfújja a homok utunk is.

És ott ülünk végül mind, a porba.
Valaki szarik a bokorba.
Mellettünk a világ elhalad.
Tekintsed, szép hazám, tenfiad.

És a por száll, ha mintha valami.
Csak a sok könyörgést hallani.
Nézi a semmit a Jóisten.
Bólint, és eloszlik a füstben.

Nos.

Kislány, hogy fut, hogy milyen aranyos,
hogy fékez a téren a villamos,
hogy fut le a napfény az ereszen,
hogy tűri a zsemle, hogy megeszem,
hogy tülköl a sarkon a béemvé,
hogy válik a délután véremmé,
hogy habzik a dobozból szabadult ital,
hogy játszik a vén fa az ágaival,
hogy száll a por lenne akár a világ.
Hogy gondolok újra csak újra terád.

ha felkel a nap, hát nem bele nézni,
esővel együtt nem elcseperészni,
széllel nem szaladni hegyre fel,
folyton elfeledni, merre kell

maradni magamba gubózva,
csinálni semmit a valóba,
úgy tenni néha, hogy érdemes:
hinni a végről, hogy vége lesz.

...s eltűnik lassan, mint bőrről a heg,
hogy valaha mennyire szerettelek.
S mint lombról, ha hullik a levele,
múlik a lehetség, s te vele.

Aznap reggel nem kelt fel a nap,
de mi nem zavartattuk magunkat,
csak néztük egymást, üresen, tétlen,
szívünkig süllyedve abban a sötétben,
hogy aztán, mikor majd újra felkel
a nap, azon a gyönyörű reggel,
újra csak ugyanúgy egymást szeressük,
és süketen, bénán és vakon is keressük

hogy ha elmúlik egyszer csak minden éj,
hálásak lehessünk mindenér.

Azt hiszed, csak egy béna hiba
hogy szeretlek, te buta liba

istenem, hogy én mi mindent
elviseltem, amint ment
idegeimre untalan,
hogy bárcsak ne lennél, de hogyha van,

legalább legyen már elegem belőled.
Sosem volt. Belőled főleg.
Ülök csak magamban, és mind, ami ráment,
mondok rá magamban halkan egy áment

s engedem, bárhova hadd menjen,
lélegzetemben remegjen,
csillanjon mindegyik poharam alján.
Mintha nem szeretném. De talán akarnám.

Akkor egy ideje nem álmodtam rólad,
de mégiscsak, valahogy tudtam, hogy hol vagy,
és amikor megjöttél, egyszercsak, egy napon,
emlékszem, nem maradt alkalom

elmesélni, mi mindent álmodtam volna.
Csak úgy áradt belőled ki a szó, s ahol ma
nincs más, csak egy nagy göcsörtös szilvafa,
úgy ingott millió, millió bóbita

virágban millió, millió bóbita kis bogár.
Sokáig. Akár az örökké. Akár a sohamár.

Mint lepke kélt agyamban,
ebben a szürke, nyúlós kis anyagban
reggel egy dallam, és nem hagyott.
Akár jégvirág, ráfagyott

mindenre, és egyre csak szálldosott.
Mindent elöntött és átmosott,
s akár a mustban a bor, csakugyan erjedt,
s minden kis darabban tovább is terjedt.

Így bármerre mentem, az elémbe szállt.
Nem kerülhettem el, és akár a halált,
ezt is az agyamban dédelgettem.

Így éldegéltünk mi, édesketten,
a dallam és én, aki gondolom.
Soha egy percre sem felejtettem,
és azt hittem, már soha nem fogom.

És azután, délután, egyszere, valahogy
elröppent, pont, ahogy sok dolog
elvész a világban: úgy, hogy van,
ugyanúgy elveszett, nyomtalan.

És azóta, agyamban, azon a részen,
ahol a dallam volt, nagyon egészen
üresen ásít egy kis darab.
S ez, amíg én leszek, örökre megmarad.

Nem vagyok igazi alakban,
sehonnan sehova haladtam,
eloszlok így csak a szabadban,
mi kellett volna, mondd

nem tudok semmise merészet,
befon csak lassan az enyészet,
leszarom lassan az egészet,
voltam kis geci, ma ond

hallottam sírni a világot,
bántottam azt, aki imádott
ugyan már, téged meg ki bántott,
ne nevettessed ki magad

gondolj a szomorú jövőre,
kibújsz a föld alól kinőve,
felfutsz mint inda majd a kőre,
csak a sok szar, ami marad

s mint akit a féreg foga rág,
reszket a mélyben a holdvilág,
nem gondol többé már senki rád,
a minden végül elfelejt

idegen anyag nő csak ottan
és a sok rezegő atomban
ott lesz majd kurva nagy halomban
sejtjeid s a többi selejt.

Ha kivágnak, úgy hogy már kívánod,
bárcsak te vágnád ki önmagad:
ugyanúgy nőnek a virágok,
és csak az illat, mi megmarad.

Ha azt hiszed, talán már feltűnik,
mennyire kivágva minden:
ne gondold. Még inkább eltűrik,
mert így lesz a mindenség rendben.

Hisz rendnek kell lenni, mert hiába
nem lehet semmise végül.
De hulljon bár világnak virága,
tó tükörére az ég ül,

és így nézi partján a jó eget
bárki, a lába a tóba merülve.
Észrevesz talán egy felleget,
és int neki, és ott marad, ülve.

Mivel többé nem látlak,
felcsapok én keltának.
És épp úgy, mint a kelták, régen,
ellakok a világvégen.

S bármi néha arra járna,
vad viking vagy bamba bálna,
elfordulok, ne is lássam,
milyen nagyon mélyre ástam.

S ott, alul, a gödör alján,
ahol nincsen görög, talján,
csak latin meg hősi hellén:
elalszunk egy mamut mellén;

s ahogy egyre jobban mélyül
az a gödör, mink kevélyül,
dafke rólad álmodunk.
És azután meghalunk.

Ezer év se, már kiásnak,
jók leszünk még vén piásnak,
asztal mellé, kibicnek.
De onnan is kivisznek.

Pitypallatos hajnalon,
énekelünk, nem nagyon.
Csupa régi éneket.
Nem nekünk és nem neked.

Hanem csak a pitypangoknak.
Csupa madár füttyhangoknak.
Csupa reggel hidegnek.
Üzenve, hogy szeretlek.