www.ultima.ratio

Utolsót dörrent az ég, és a madarak
szétrebbentek, így nem maradt
tétova ringás, se semmise;
nem volt már gondolni bármire

messzire szálltak a gondok.
Csak daloltak, akár a bolondok,
monoton lombot a kertben a fák.
Csepp vizek sürögtek, szaporák,

kicsinyke erekben folytak el.
Talán még akadna, talán még volna hely,
hogy kicsikét lehessen várni,
hogy érkezzen akárki, jöhessen bárki.

Hátára feküdten, halottan
fekszik egy bogár, én aludtam,
esélyem nem volt, hogy éljen;
nézem, most ebben a végben

mekkora cél lehet élni még.
Bevág a napsütés, épp elég,
ráhúzom lassan a függönyt.
Nem látom, hogy repül ott fönt

árnya az összes kis bogárnak.
Telnek a napok, de bevárnak,
odaérek-e egyszer.
S addig is, amíg csak fekszel

múlik a rossz idő, nem telik.
Elnézegeted estelig.
S ahogy Kivág az égből a csillag
egy pontot, te is csak úgy vagy.

az ember megérzi, ha nem szeretik

ahogy odakint az eső esik,
ólmosan, súlyosan, hangtalan,
ahogy a fűben a sok hangya van,
ahogy a csigák kiúsznak a kőre

ahogy látszik a fákon a póre,
zöldesen csillogó cseppeken,
a lomb, ahogy int, de már nem nekem,
ahogyan úsznak az égen a felhők

ahogy a testben a búbánat felnőtt,
és most már tereket követel magának.
Ahogy a kimerült árnyékok megállnak

holtfáradt, szomorú falakon.
Ahogy a víz feszül rajta a halakon.
Ahogy a sötétség árad.

Ahogyan zivatar után a levegő szárad

nem találod a föld alatt,
égen a csillagod hogy haladt.

(Egy katicabogárhoz)

elrepültél

                hogy zümmög a rét, üde
friss aromák iramodnak a fűben;
fényt hoz a szél ide,
fújja fák levelét kimerülten.

Mire megy ma a nap veled?
Látod amarra a távolt?
Csillan-e még vele kék szemed,
messzire szórva a mámort?

Futsz-e még valaha? Lábad
mászik-e kőre, virágra, a fára?
Nézd, a világ hogyan árad,
hogy semminek nincs szeri-száma?

Katalinka, szállj el, jönnek.
Nincs menedéked a tájtól.
Nézek utánad, a könnyek
függönye távoli zápor.

Azt, aki holnap majd érkezik,
fogadd, mint tegnapi álmot.
Nem tudod még azt, hogy mért veszik
mások a kinek a virágot.

Nem vagy más: önmagad jó ura.
Nem gondolsz örökre másra.
Ami van, különos, még fura,
fogadd al annak, hogy hátha.

Ömlik be drága nap ablakod által,
lefekszel útjába, felfogod.
Megbékélsz, lehet, a világgal,
vagy sejted csak mélyen, de nem tudod.

Így repül el tova szemernyi sejted,
s ha felébredtél, már nem való.
Hiányzásodra kijelölt hely, meg
egynéhány teveled meghaló

gondolat marad csak, jel csupa másnak.
Követik, amíg csak tehetik.
AKármi mélyre akárhogyan ásnak,
elérhetik, de nem érthetik.

Így marad mélyben a világod fodra,
göngyölik magukba állatok.
Lehet, hogy hiába, de hátha hogy, hogyha.
Arra még bármeddig várhatok.

Kis bogár szaladgál a járdán, el, tova,
nézi, hogy mi merre van arra, hova,
s kerülvén zordon nagy akarata révén
a rossz utat, nézi, hogy még én

se sejtem azt, hogy hogy jut el pont oda.
Kicsinyke világa kicsinyke, torz csoda,
mégse botlik el a világa szélén.
Megtartja magát a meredélyén,

s onnan néz vissza, hogy nézem-e,
mennyire messzire ér el a lába.
S hogy világa világom részem-e,

hol világlok, őreá várva,
vagy évmilliárdokra messzire, távol,
nézem csak, merre megy, egyedül, magától.

Rólad álmodtam megint, és reggel,
kevéske hó is jött, hideggel,
lúdbőrzött tőle a domb.
A madárkák ijedten bújtak
a jéghideg lukba, és fújtak
északról gyors szelek; én, bolond,

kerestem vackot itt magamban.
Nem leltem semmit se, sehonnan.
Nem lettem senki se, még madár,
ki reszke csak, egér se.
Nézek dermedten az egészre.
Bár csak ne álmodnék, soha már.

(Alba)

(Divine, presto)

Akkoriban már nem írtam verseket,
dühös voltam, és millió felsebedt,
elmérgedt bánatom ellepett

néztelek téged, mint felleget,
és reménykedtem, hogy valahol ott vagy.
Emlékszem, amíg még éltél, azt mondtad,

nem lehet a halál messzire.
Igazad volt. És mostan, ahogy már
nem lakom itt sehol, és semmise

vagyok több egy rossz halottnál,
ki halni gyáva, élni is kevés:
költsenek a büszke bajnokok.

Nekem már épp elég a nyers levés.

Macska, ha lépdel, por se száll,
körbenéz néha, meg-meg áll,
bársony pillantása körbenéz,
olvad a szőnyegen, mint a méz.

Lehever, lassan a hátára fordul,
fogain tűhegyes harapás csikordul -
felijed: de inkább csak figyel.
Játszik a rengeteg semmivel.

Nem siet: a macskának minden pont ráér.
Semmit se tenne, ha kéne, a világér.
A macskának éppen csak annyi a világ,
hogy rád figyel, és hogyha végre rád

kezdi szentelni kismacska létét,
megérted, mindegy, ha két hét
vagy öröklét minden, ha nélküle semmi:
minden kis macska csak nő akar lenni.

Gyöngybetű szép levelekben
mind ami semmise lettem
kis kezed nagy tenyeremben
hó

olvadó nyár sima talpon
súly pihe messzire tartom
szél zaja sóhaja parton
jó

várni a bármit a téren
vég ahogy végre elérem
kis patak csorran a vérem
le

nézni a nagy magasokból
telni a sok puha sokból
élni sokmillió okból

te

Már minden ágon a béke
csupasz ágai vége
mint szurony áll végig a tájban;
már rettentő régesrég vártam,
hogy érjenek hozzám a dolgok.
De ma már ne bánom, inkább csak mosolygok:
mennyire féltek rég tőlem a földön
a futkozó, parányi kölykök!

Más alakot én ma már nem öltök.
Csendesen, igyekvőn kitöltöm
önmagam, és így évről-évre
egyre vastagabb rajtam a széle
a messziről susogó halálnak.
Remélem, végül majd bevárnak
az odalent izegő parányok.
Nincsenek méretek, inkább csak arányok.

A távolban valami megcsörren.
De még nem. De még nem.

Nem vagyok csak annyi minden árnya,
lépteim, e jéghidegnyi tér,
önmagamra épített kaszárnya,
mely önmagamra vissza-visszatér

s e puha léptek simulékony íve,
mely egyre-egyre kisebb körben jár,
volna mintha bármi volna: íme
így jár az, ki mindig másra vár

s elhal végül szívben mint a dallam
a pattanó izomban mind a dal.
Az kéne, hogy hangosabban halljam,
azt ahogy a minden engem hall.

Csak ne lenne ez az íz itten a számban,
mint füst ül meg néha a távoli tájban,
csak ne lenne mindenben mindig e mennyi
keserűség; csak lehetne menni

kézenfogva a hegyen is túlra,
és azután megintcsak, újra meg újra,
vagy kapaszkodni, mint madár a szélbe,
nem lezuhanni, csak most ne, csak még ne

és így aludni át sokezer évet,
álmodni mind a sok messzireséget,
s ébredni benne úgy, ha volna mintha
napsugár reggel, tereád kacsintva.

Áll most az éj itt mint sok millió oszlop.
Mind, ami fény bomolt, egyszerre eloszlott.
És az amit gyengülő szememmel látok,
nem öröm, nem ború, nem áldás, nem átok.

Innentől nézvést már mindennek vége.
És nem tudom, ez a vég eléggé elég-e,
vagy annak végnek is oly kicsi álmom,
hogy esélye sincs soha megtalálnom.

Szeretlek. Végül már ennyi, mi maradt.
Mint kezemre gyengédség, egyszerre ráragadt.
Mint ajkamra édes csók. Mint amit
írtam Rád. Versecskék. Bármelyik.

Akkoriban épp nagyon öregek voltunk,
s vártuk, hogy a lányaink fiaink
elhozzák hozzánk; tipegve eltoltunk
minden kis rozoga bútorunk, hogy amint

belépnek végre, majd ne szorongjunk;
lett egy nagy asztal is összetolva,
és ládába hánytuk be minden kis rongyunk.
Ne lássák, hogy bármire volna

ínségünk abban a boldogságban.
S hogy ne legyünk annyira fogságban
e tágas és könnyelmű terekben,
te átöleltél, és én nevettem

--

kiszaladtunk a ház mögötti rétre,
s te megkérdezted, hogy miért ne.
És úgy szerettél, mint a fűszál a réten
a nap sugarát; s te ragyogtál csak, és csak értem.

Ugrasz te mindig az elejére,
minek, ha jól tudod, mi a vége

benézel minden kis ablakon,
hátha majd meglátják, hol lakom

benézel az összes szem mélyére,
sokezer sokezer sokezer éve

csillan csak vissza mint tó, a mély,
meg iszonyú iszonyú meredély

és ha egyszer tán valaki visszanéz,
csorran az édesen, mint a méz

és szaladsz csak abban a pillanatban,
de semmiben másban, csakiscsak abban

és a végére, mint a nap, végetér
mint eső, a patak, minden ér

s azért is magadat okolhatod.
Magadtól mindig csak magad kapod.

És kapaszkodsz folyton e semmiségbe.
De nem leszel örökké. S itt a vége.

fekszem, a súlyom a hátamon,
egész testemmel láthatom

vízbe a szél szava hogyha kap,
mint ahogy ring a tón néha nap,
mint ahogy futnak a réten az árnyak,
égen a fellegek épp ahogy állnak

s lám, itt ez a meredek,
lenézek, lemegyek, le merek,
s pillantásom úgy gurul a lejtőn,
mint valaha szép szemed nézett rám, megejtőn

és én akkor éppen úgy bámultam vissza,
mint iszonyú, meredek, őszinte kőszikla

-----

fekszem, a súlyom a hátamon,
így egész testemmel láthatom,
ahogy az új év majd rámszakad.

Nem szabad sírnotok. Nem szabad.

most hogy így karácsony előtt
el-elmélázva egy lelőtt
kicsit sem vergődő nép felett

nézem az elúszó felleget
nézem a feketén fehéret
nézem az alatta megérett

száradni készülő havat

nézem hogy talán ha maradt
egy kicsi kepesztő fűszál tán
vagy amott egy madár fölszálltán

reménybe robbanó farügy

nem lesz már tavasz, már nem ügy.
Marad a tél meg a sötét.
Mindenki éli az életét.
A sajátját. És csakis csak az övét.

Egyedül vagyok. Nagyon.
Szelíden verjetek agyon.
Hagyjatok elfolyni, mintha
kosz volnék poharainkba.
Vagy lennék a folyón uszadék,
valami kicsi, de nem elég,
valami jó nagy, de ronda.
Bosszantó fájdalom havonta.

Akasszatok egy szakadt kabát mellé,
s ha mellkasom levegő még megemelné,
ugorjatok rá csendesen.
Nem vagyok semmi, de semmi sem.
S hiába fújtatok erősen:
még buborékban a levegő sem.
Csak talán egy rövid kis rianás,
puffanás, pukkanás, kihalás,
utolsó elernyedt dallama
a semminek, már hogyha hallana.
Porszem a rettentő ürességben.
Vagy üresség. Vagy annyi se, még sem.
Csak egy kis bosszantó kaparás
a torkotok mélyén. A meghalás.

Tudom, hogy sohasem egyszerű:
nőjél csak csendesen, mint a fű

tudom, hogy másra nem foghatod:
semmi se halt ki még, hogyha fog

csak te vagy ebbe eleresztve:
útra ráhalva csak, keresztbe

mintha így lehetne gátolni,
sok ezer keresztre rátolni

azt a sok rengeteg messiást.
És mennyi sok, mennyi sok mennyi mást.

Ne kavard tovább, ezt elrontottad.
Utolsó voltál és rosszul fogtad,
hamis lett, szinte csak károgás.,
és nem akarsz többet, csak hogyha más
lehetne az a kis pillanat,
hogy mikor először fogtalak,
annál már nagyobb zajt ne kavarjak,
mint úton a dögről felijesztve a varjak.

Mint lejtő az út végén, egyszerű.
Mint friss halom illata. Mint a fű.