www.ultima.ratio

Leszállt a didergő, kormos est,
imbolygó árnyat a falra fest,
ég alja már csak egy kis szelet,
karéjnyi égbolt; én rádobok
fekete éjszaka, fekete szenet.

Koppan a tájban a sötétség,
mint csizma a padlón, ha levették,
elnyúlik szépen a táj felett;
lehúnyom szemem és álmodok
fekete éjszaka, fekete szenet.

Mellémkúszik a torz hideg,
nem tudok húzódni senkihez.
Nem tudok elfutni, nem lehet:
körbefog minden, s rám taszít
fekete éjszaka, fekete szenet.

Hogyan lehetne vége már.
Szívem mint gubbasztó kékmadár.
Szemében pislogó rettenet.
Szél ébred, tüzet a tűzre szít,
fekete éjszaka, fekete szenet.

És ellobban lassan a régi nap.
Ki enni kér tőle, az enni kap.
Kinek van, tüzére rátehet
fekete éjszaka, fekete szenet.

Elalszik végül a fekete szén.
Ott ülök mélyen én a közepén.
Kilátszik elfúló susogásom.
Elrontott életem. Semmi másom.

Most, hogy már őszül a szakállam,
elmondom azt, amit találtam

képzeld, a macskának száz ezer
szeme van vetve rám, míg hever
magában a langyos melegben;
képzeld el, mennyire szerettem

szaladni, amíg a lábamat
nem húzta fájdalomáradat;
mennyire láttam, hogy mennyire ömlesz,
hogy bármikor rád nézek, mindegyre több lesz

s úgy amint a virág, úgy hullt el az élet.
Nézem a fent maradt semmiseséget.
Nézem, hogy károg el az égen pár madár.
Nézem, hogy múlik el, ami volt, hogyha már

nem vagyok, legalább éljek.
Szememet szegezve messzireségnek.
Lábamat abba a világba megvetve,
mi lenne ha akárki, akár te, szeretne.

Ősz van; ilyenkor mindig
csordultig telnek a vedrek.
Azon töprengek, mióta szeretlek,
de csak súgnak a lombok, leintik

avaron kavargó árnyakat.
Nem maradt nagyon sok, talán csak pár falat
tétova napfény a réten.
S mint egykoron akkor, réges-réges-régen

lobban a fán a sok levélke,
táncol a csendben a félhomály,
s bár próbálom állni, hogy messze szállj,
nem vagyok elég rá. Legyél te.

Egyedül maradtál; hanyagul
dobd át a szelet a válladon.
Otthagytál mindent, már nagyon
ne keress mindenre választ.

Te maradhatsz csak egyre, ím alul.
Szerteszóratnak mindenek.
Már azt összekaparni fáraszt,
hogy kinek, mikorra, hol legyek.

Maradj magadnak! Biztatod
szegény kis lovacskád, kapasson.
S úgy gördül alá víz, ahogy
sziklát kér nehézség, maradjon.

És ha már itt maradt, álljon.
Ne dőljön bután önmagába.
Értem, hogy fájdalom. Fájjon.
Szüljön értelmet a világba.

Hisz bűnös vagyok, mint annyi még.
És eltűnődök, mint régiség,
saját romjaimra hulltan.
Nem vagyok más, mint a múltam,

akármennyire semmiség.
Nevet rám a könnyű, léha ég,
futnak el felettem fellegek.
Nem vagyok jó, hogy még jobb legyek.

Nem vagyok elégnek annyi.
Próbálok magam maradni
abban a létben, mi én vagyok.
Elmúlok lassan, és nem hagyok

utánam nyomozni bármit.
Marad a szőnyeg, a kárpit,
a laminált padlómon pár piszok.
Az emléke annak, hogy mért iszok.

(Hévíz, 2023-10-09)

Túl korán ért be ez évben a szilva,
és azon töpreng a földre lehullva,
mi maradt végül az ágakon;
el-elringatom bánatom,

csitítom, tengermély, kék szemét
lehunyja lassan, és szép zenét
dúdolva csendesen elhagyom.
Egyedül vagyok, de nem nagyon.

Vannak itt időnként lágy szelek.
Mit bánom az egészet, felkelek,
eljövök-elmegyek, csendben elmolyolok
valami kacattal, morogva rámolok,

semmi sincs megint a jó helyén.
Aztán ott ülök végül a középen,
és nézem, hogy én vajon hol vagyok.
Odakünt tündöklő kilátás felragyog,

az égen már dereng az alkonyat.
Feléje fordítom arcomat,

s hagyom, hogy sugarát szórja rám.
Már öregebb vagyok, mint nagyapám.
Vénebb, mint apám volt valaha.

Elmúlt e napom és nem jön el már soha.

Akkor még

nem szerettél; kerestelek.
Egyszer titokban lestelek
a rossz kerítés kicsi rácsai közt;
s láttam akkor egy cseppnyi szöszt,

szőke kis pihéket, egy kicsi mellet.
Szállt mint a szélvihar, feléd a lehellet,
s zúgott is hozzá, mint őrült, a zivatar,
szív dobogása, ha tudja, ma mit akar.

Áll kába levegő. Ami röppen
az iszonyú némaság köröttem.
Nem moccan egyetlen felhő az égen.
Semmi sincs mostan, csak nagyon-nagyon régen.

Próbálom gyengéden felfejteni.
Szakad a jó idő, nem engedi.
Amit így végülis belőle kihántok,
elszáll, mint mozdulat, elhull, mint virágok.

Valami örökre elmaradt.
Elúszott, elgurult, fennakadt.
S most ott ül az örökre kiszáradt ágon,
mint utolsó szirom az utolsó virágon.

bokrom ezernyi madárral
száll ide szól a madárdal
röppen a szél, csupa súgás
csak te vagy senki se sincs más

nézem a fám alatt ülve
hogy fut a fény el az űrbe
hogy viszi hírem a messzi
térbe de mégsem ereszti

földem a bánatot innen.
Mennyire messzire minden.
Mint ülök itt a magányon.
Mint puha hóban a lábnyom.

Száll a szél, de te csak kapaszkodj.
Akár hogy fúj el, csak akard, hogy
emlékezz arra, mi nem lehet.
Fújd el, mint vihar, a felleget.
Bújj el a szakadó víz alá.
Maradj, mit elraktak bárhová,
s feküdj ott, csendesen, nehogy hogy.
Várd meg, míg elébed, reád rogy
idő, hogy megkérjen, ne teljen.
Várd meg, hogy valaki feleljen.
Halld meg majd békén a válaszát.
Akár a vadász a rét vadát.

Ha nem szeretnek, azt viseld el békén.
Senki se ér tovább a saját végén.
S ott, ahol kalandoz tétova ujjbegyed,
más ember kezdődik, nem neked.

Nézz akkor mélyen a világba.
Mint aki kút mélyről kilátva
várja, hogy jöjjön majd az Isten.
Nem jön el. Eljönne, de nincsen.

És akkor ott, annak a kútnak az alján,
éld le az életed, s kivakarván
magad a temérdek szar alól:
képzeld el őt ott, ahogy ott van, és ahol

nem gondol rád egy gyors percre se.
Nem érdekled. S mintha te
volnál csak kicsike csepp víz ott a kútban:
megcsillansz szerényen. Ne legyél az útban.

lepke röppen, erre-arra,
körülötte felkavarva

felettem

idő veszi körbe, merre,
önmagába föltekerve

mi lettem

olvad a pad, forr a távol,
kiszüremlik oldatából

az a nyár

s lepereg, mint őz, ha sután
szökken el a másik után

kitalál.

És akkor ott, akkor egy perc alatt
odabújt mindegyik pillanat,
s mint fény suhan, valahogy minden áll,
akármit akár hogy mondanál

megtörött akkor a világnak a rendje,
s mit magára tekintő cseppnyi kelengye
lepedőt terített odakint fönt az ég.

Nem tudom, nem hiszem, mintha rég
lett volna ennek a világnak értelme.
Itt ülök egyedül, s nem tudom, mér' kellne

hinnem hogy van miért élni még.
Minden, mint bármi, oly semmiség.
Minden, mit bármi, már csak dalok.
S ha így marad, ameddig meghalok,

s annyi sem lesz mint a pillanat,
mi akkor ott, melletted, ott maradt,
annyi se lesz csak, mint felette
az szép messzeség, lehetne.

Csak álltam és néztem a tájat,
mögötted, ahogyan áradt,
s láttam, hogy amit látni kell,
nem tudom pótolni semmivel

ha eltűnt. És eltűnt az élet.
Csordogált kissé, feléledt
pár kicsi zugban, majd tova
szállt, mint ezernyi kis puha

kezemen tapasztalt izgalom.
Egyedül vagyok már. Nem nagyon.
Egyedül szántom a tájat.
És mind, ami kezemre száradt,

fáradtság, öregség: nem kopik.
Simogathatnád hajnalig.
Vén vagy már te is. Mint jó idő.
Fű csak, mi rétünkön újra nő.

Utolsót dörrent az ég, és a madarak
szétrebbentek, így nem maradt
tétova ringás, se semmise;
nem volt már gondolni bármire

messzire szálltak a gondok.
Csak daloltak, akár a bolondok,
monoton lombot a kertben a fák.
Csepp vizek sürögtek, szaporák,

kicsinyke erekben folytak el.
Talán még akadna, talán még volna hely,
hogy kicsikét lehessen várni,
hogy érkezzen akárki, jöhessen bárki.

Hátára feküdten, halottan
fekszik egy bogár, én aludtam,
esélyem nem volt, hogy éljen;
nézem, most ebben a végben

mekkora cél lehet élni még.
Bevág a napsütés, épp elég,
ráhúzom lassan a függönyt.
Nem látom, hogy repül ott fönt

árnya az összes kis bogárnak.
Telnek a napok, de bevárnak,
odaérek-e egyszer.
S addig is, amíg csak fekszel

múlik a rossz idő, nem telik.
Elnézegeted estelig.
S ahogy Kivág az égből a csillag
egy pontot, te is csak úgy vagy.

az ember megérzi, ha nem szeretik

ahogy odakint az eső esik,
ólmosan, súlyosan, hangtalan,
ahogy a fűben a sok hangya van,
ahogy a csigák kiúsznak a kőre

ahogy látszik a fákon a póre,
zöldesen csillogó cseppeken,
a lomb, ahogy int, de már nem nekem,
ahogyan úsznak az égen a felhők

ahogy a testben a búbánat felnőtt,
és most már tereket követel magának.
Ahogy a kimerült árnyékok megállnak

holtfáradt, szomorú falakon.
Ahogy a víz feszül rajta a halakon.
Ahogy a sötétség árad.

Ahogyan zivatar után a levegő szárad

nem találod a föld alatt,
égen a csillagod hogy haladt.

(Egy katicabogárhoz)

elrepültél

                hogy zümmög a rét, üde
friss aromák iramodnak a fűben;
fényt hoz a szél ide,
fújja fák levelét kimerülten.

Mire megy ma a nap veled?
Látod amarra a távolt?
Csillan-e még vele kék szemed,
messzire szórva a mámort?

Futsz-e még valaha? Lábad
mászik-e kőre, virágra, a fára?
Nézd, a világ hogyan árad,
hogy semminek nincs szeri-száma?

Katalinka, szállj el, jönnek.
Nincs menedéked a tájtól.
Nézek utánad, a könnyek
függönye távoli zápor.

Azt, aki holnap majd érkezik,
fogadd, mint tegnapi álmot.
Nem tudod még azt, hogy mért veszik
mások a kinek a virágot.

Nem vagy más: önmagad jó ura.
Nem gondolsz örökre másra.
Ami van, különos, még fura,
fogadd al annak, hogy hátha.

Ömlik be drága nap ablakod által,
lefekszel útjába, felfogod.
Megbékélsz, lehet, a világgal,
vagy sejted csak mélyen, de nem tudod.

Így repül el tova szemernyi sejted,
s ha felébredtél, már nem való.
Hiányzásodra kijelölt hely, meg
egynéhány teveled meghaló

gondolat marad csak, jel csupa másnak.
Követik, amíg csak tehetik.
AKármi mélyre akárhogyan ásnak,
elérhetik, de nem érthetik.

Így marad mélyben a világod fodra,
göngyölik magukba állatok.
Lehet, hogy hiába, de hátha hogy, hogyha.
Arra még bármeddig várhatok.

Kis bogár szaladgál a járdán, el, tova,
nézi, hogy mi merre van arra, hova,
s kerülvén zordon nagy akarata révén
a rossz utat, nézi, hogy még én

se sejtem azt, hogy hogy jut el pont oda.
Kicsinyke világa kicsinyke, torz csoda,
mégse botlik el a világa szélén.
Megtartja magát a meredélyén,

s onnan néz vissza, hogy nézem-e,
mennyire messzire ér el a lába.
S hogy világa világom részem-e,

hol világlok, őreá várva,
vagy évmilliárdokra messzire, távol,
nézem csak, merre megy, egyedül, magától.

Rólad álmodtam megint, és reggel,
kevéske hó is jött, hideggel,
lúdbőrzött tőle a domb.
A madárkák ijedten bújtak
a jéghideg lukba, és fújtak
északról gyors szelek; én, bolond,

kerestem vackot itt magamban.
Nem leltem semmit se, sehonnan.
Nem lettem senki se, még madár,
ki reszke csak, egér se.
Nézek dermedten az egészre.
Bár csak ne álmodnék, soha már.