Csak álltam és néztem a tájat,
mögötted, ahogyan áradt,
s láttam, hogy amit látni kell,
nem tudom pótolni semmivel
ha eltűnt. És eltűnt az élet.
Csordogált kissé, feléledt
pár kicsi zugban, majd tova
szállt, mint ezernyi kis puha
kezemen tapasztalt izgalom.
Egyedül vagyok már. Nem nagyon.
Egyedül szántom a tájat.
És mind, ami kezemre száradt,
fáradtság, öregség: nem kopik.
Simogathatnád hajnalig.
Vén vagy már te is. Mint jó idő.
Fű csak, mi rétünkön újra nő.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.