És bentről, íme, egyszer megszűnök,
így nem maradok meg magamban,
s az üresség, a lényeg kis űrök
alakjában oszlik el végleg a szakadtan
szanaszét hajigált világba megrekedt
anyaggombócokban, meg helyette.
Kár volna izgulni emiatt:
ha nem lett jó, hát más se tette
volna mássá, csak te szorulsz riadt
szemeddel a semmi szűk végtelen
világra, a szerelmére, az imára,
s a reményre, hogy várna még bárki fenn.
Bárhogy is utálod, szétfolyik ugyanúgy
minden, mintha méz volna vagy hogyha húgy,
vagy hogyha volna a szájadban nem hazug imád.
De így is szépen csillog, így belefagyva
ebbe a korán jött télbe a világ,
idétlenül, saját magára hagyva,
s csak a kutyák ugatnak, mert erre járt
egy percre a lényeg, és szinte fájt.