Érkezik nagy, könnyű este,
a levelek a fákra festve
moccanást se hullanak;
lustán fénylik lenn a nap,
árnyék bontja szárnyait.
Elrendeztem máma itt
apró rendbe, ím, e tájat:
ami rég volt, még ma fájhat,
ami jön majd, úgy hagyom.
Gerle búg az ágakon,
rózsa nyílik nagy titokban.
Csillag fénye félve lobban,
tépik zúgó távolok.
De idelenn, a földi végen,
minden úgy van, mintha régen
lett volna vagy soha tán:
lecsúszott az ég falán,
s tócsákba gyűlt mind a felleg,
sárga bokrok esdekelnek,
virágszirmok inganak,
nő a fű és mint a nap,
kél a reggel, s úgy marad.
Bontogattam mindenséget,
s végül lám, a semmi éget.
Súly, ha volt is, kábulat,
rettenetes zuhanás.
Lelkemmel csak elmulat
villámlás, vagy bármi más,
szétrianó áhítat.
Csak képzelem, hogy másikat,
szebbet is pörögne kocka.
Nem gondolok más napokra:
én vagyok a másik is.
De jól tudom, ha bármi kis
útja volna bármi másnak,
mint legvégén az elmúlásnak,
ha volna módja még a régnek,
mint csillagok, kik mindig égnek,
nem múlni el azon nyomban,
de azelőtt, míg szerterobban
m minden, ami én vagyok
elmondom, mi örök bennem.
Hogy mi voltam, míg semmi lettem.
Hogy hajnal óta hogy lett éjjel.
Hogy szeretlek. Hogy nem múlt még el.
Csór, 2025. június 14.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.