(lassan, dünnyögve)
Íme hát, túléltem apámat,
és bár a hazám elveszett, én a házat
rendben tartom, el nem hagyom.
Egyedül vagyok, de nem nagyon,
és lassan már meg sem kottyanok.
Amit ma elhagyni akarok, elhagyok.
Ha hiányzik valami, eldobom.
Magamat megölni nem fogom.
De mégis csak, nagy néha, lenge esten,
ha léha szél fújkálja tétova testem,
eszembe jut kicsit, amidőn hajdan,
amikor bárkitől valamit akartam,
hogyan is szaladtam lobogó hajjal,
akár a fekete éjszaka után a hajnal,
új napot fütyölve, boldogan.
Néztem a jó időt, hogy rohan.
Vagy álltam csak bármilyen viharban.
Tudtam, hogy, jaj... , tudtam, mit akartam.
Hogy minden nap mindennap új napot bontson.
És most csak élek itt, ámulva mindeme roncson.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.