Hisz fajunkra nézvést egyek lennénk;
ha lefekszünk egymással, egyenként
purdé perdül ki napvilágra;
ha innen nézem, egyszerű az ábra:
emberek, vadak és elmék vagyunk.
Van lábunk, kezünk és agyunk.
Keze vagy nyelve nincsen senki másnak,
s ha megdöglünk, egyként mélyre ásnak.

Eddig egyszerű volt, hogy értsed.
Akár a szélvihar előtti vélt csend.
Akár az erdőszéli kis házban éjjel
a gyermekjáték sok színe hagyva széjjel.
Akár a gomolygó hamuszín agyadban
a mozdulatlanságban az elemek úgy hagytan.
Mostantól figyelj, mert nehéz lesz.
S ha jól figyelsz, úgy jársz, hogy megértesz.

Mint állat, én teveled ember vagyok.
A hóban utánam pont oly jelet hagyok.
Egyként büdös a saram veled.
Tudok csinálni kölyköt neked.

De állatból egyszerre ember válhat,
s mint ember, te megmaradtál állat.
S mint ahogy állatom gondozom rendben,
téged sem hagylak magadra ebben
a nagy bajodban, hogy nem lehetsz velem,
amikor emberként nyitom ki reád a szemem,
s így látom, hogy szenvedsz, mert nem lehetsz
több se se jobb se csak úgy meredsz
ki koponyádból a vaksi szűk résen,
aprócska  részletként ülve az egészen,
s mint kis madár télen, felborzolod
az ágat, a tájat: nem nagy dolog.
Hisz azon az ágon vagy tájon is túl
az értelem hófehér virágként hull
le és borítja tisztaságba
fajtám; és ott várok, tereád várva.