(Egy szabadon választható férfi verse)
Ezt most csak úgy itt hagyom ,
megvetetlen ágyamon,
cihát, fodrot, repedést,
visszafojtott nevetést,
szőnyegen a csíkokat,
némi szöszmöszt, nem sokat,
egy kis port a polcokon,
meszesedést porcokon,
véremnek a sűrűjét,
szívemnek a jobb felét,
lerakódást tüdőben:
rátok hagyom, időben.
De az, amit majd elviszek,
susognak, mint friss neszek.
Forgolódnak víz alatt,
suttognak, mint sült halak,
cikáznak, mint ágakon
fénysugárnyi lábakon
fényévöreg hírmagok.
Magamnak majd meghagyok
gondolatot, oly csodást
a mindig másra gondolást.
Egy titokzatos életet.
Nem kapod meg. Nem lehet.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.