Akkor láttalak először aznap,
s ahogy a fények sem örökké utaznak,
megfordult velem a nagyvilág.
Próbáltam többé nem gondolni rád,
de az űr, akár te, olyan végtelen,
hogy bárhova mozdulnék, énvelem,
minduntalan csak velem lennél.
Parányi markomba heveredtél,
kis világ, ne gondolj most másra.
Itt nem telik idő se, semmi se, hátha
parányi viskónk is parttalan.
Kicsap rá megannyi gyönyörű szavam,
s mint tétova vallomás, megreked
...de újra és újra csak súgtam én, csak neked,
s míg e lepergő időben búgtak a dolgok,
mi ültünk a mában, mint két kicsi boldog,
haszontalan fénypont fent az égen.
...s ha volt is tán végünk, hát nagyon-nagyon régen.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.