Nem tudtam én, hogy ez így megyen,
hogy fent kell hogy lakjak a nagy hegyen,
köröttem völgyek, míg szem ellát,
és szorítva össze a pupillát,
nézzem, hogy minden de messze van.
Elakad tőle a szép szavam ,
s tétován merül a mélybe.
Most meg is halhatnék, miért ne.
Élhetek, az is csak egy halál.
De lehetne az is, hogy hallanál.
Hogy mégsincs úgy elbaszva minden.
Hogy felkelek újra, hogy lemászok innen,
s onnan rád pillantva lent megint,
megértem szigorú személyed szerint
az összes kis surranó jelet,
a pázsiton suttogó szelet,
a vízen a majdani csobbanást,
szép szemed színét, de semmi mást:
hópihén ahogy csikordul a fény.
Lehetnénk mi végre te meg én.
Lehetnék teveled örökre.
És te csak énvelem. Csakis te.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.