Minden már volt; még ami lesz,
elpattan, akár egy karperec,
elhull mint szirom és eliramlik,
mint pataknak sodra, mint megannyi antik
komódnak mélyén a régi por.
Minden kis sarokba elhatol
kinyitott ablakodon át a szél.
Nem áll meg, nem dohog, nem remél,
csak áll bent a tétova, friss huzat.
Nem találsz benne, csak tévutat,
mégis, majd egyikre rá kell, hogy taposs,
és sóhajt a kis szirom, benne a kis piros
foltja mint vér ül a szőnyegen.
S mint egykorvolt szerelmem, ő nekem
vallja a szerelmet magamban.
Nem kéne, tudom, de tudom, hogy feladtam.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.