BP-nek
Az idő: határ. A téridő
meghajlik tőle, és újranő.
Gondolnád, végére értél,
de ez még csak az első térfél.
A második sem lesz majd könnyebb:
ne tékozold léha könnyed,
sírni még lesz elég alkalom.
Semmi a világ, vagy egy halom
rezgés meg közötte semmiség.
Mindig van előre menni még,
itt vagyunk éppen a közepén.
Az egyiken te, és a másikon én.
Csór, 2025-06-28, szombat
Érkezik nagy, könnyű este,
a levelek a fákra festve
moccanást se hullanak;
lustán fénylik lenn a nap,
árnyék bontja szárnyait.
Elrendeztem máma itt
apró rendbe, ím, e tájat:
ami rég volt, még ma fájhat,
ami jön majd, úgy hagyom.
Gerle búg az ágakon,
rózsa nyílik nagy titokban.
Csillag fénye félve lobban,
tépik zúgó távolok.
De idelenn, a földi végen,
minden úgy van, mintha régen
lett volna vagy soha tán:
lecsúszott az ég falán,
s tócsákba gyűlt mind a felleg,
sárga bokrok esdekelnek,
virágszirmok inganak,
nő a fű és mint a nap,
kél a reggel, s úgy marad.
Bontogattam mindenséget,
s végül lám, a semmi éget.
Súly, ha volt is, kábulat,
rettenetes zuhanás.
Lelkemmel csak elmulat
villámlás, vagy bármi más,
szétrianó áhítat.
Csak képzelem, hogy másikat,
szebbet is pörögne kocka.
Nem gondolok más napokra:
én vagyok a másik is.
De jól tudom, ha bármi kis
útja volna bármi másnak,
mint legvégén az elmúlásnak,
ha volna módja még a régnek,
mint csillagok, kik mindig égnek,
nem múlni el azon nyomban,
de azelőtt, míg szerterobban
m minden, ami én vagyok
elmondom, mi örök bennem.
Hogy mi voltam, míg semmi lettem.
Hogy hajnal óta hogy lett éjjel.
Hogy szeretlek. Hogy nem múlt még el.
Csór, 2025. június 14.
Akkor láttalak először aznap,
s ahogy a fények sem örökké utaznak,
megfordult velem a nagyvilág.
Próbáltam többé nem gondolni rád,
de az űr, akár te, olyan végtelen,
hogy bárhova mozdulnék, énvelem,
minduntalan csak velem lennél.
Parányi markomba heveredtél,
kis világ, ne gondolj most másra.
Itt nem telik idő se, semmi se, hátha
parányi viskónk is parttalan.
Kicsap rá megannyi gyönyörű szavam,
s mint tétova vallomás, megreked
...de újra és újra csak súgtam én, csak neked,
s míg e lepergő időben búgtak a dolgok,
mi ültünk a mában, mint két kicsi boldog,
haszontalan fénypont fent az égen.
...s ha volt is tán végünk, hát nagyon-nagyon régen.
Oly korban élek a Földön,
Ahol az emberség csak cifra minta ,
Megrendelem és felöltöm,
S máris olyan leszek, mintha
Ha nincs valami, csak letöltöm,
A semmi szálldos mint a hinta,
És úgy borul ránk mint a börtön
Magunk rakta falainkra
Az ember jön-megy, elbeszélget,
Vannak okos eszközei.
Tárgyakat gyárt, mézet, mérget,
S mi messze volt, ma már közeli.
Ott lakik a nagy világon,
S a nagy világ meg nézegeti.
Megforgatja lassú lángon.
S ahogy van, szemétbe veti.
Csór, 2025-04-11
Nem tudtam én, hogy ez így megyen,
hogy fent kell hogy lakjak a nagy hegyen,
köröttem völgyek, míg szem ellát,
és szorítva össze a pupillát,
nézzem, hogy minden de messze van.
Elakad tőle a szép szavam ,
s tétován merül a mélybe.
Most meg is halhatnék, miért ne.
Élhetek, az is csak egy halál.
De lehetne az is, hogy hallanál.
Hogy mégsincs úgy elbaszva minden.
Hogy felkelek újra, hogy lemászok innen,
s onnan rád pillantva lent megint,
megértem szigorú személyed szerint
az összes kis surranó jelet,
a pázsiton suttogó szelet,
a vízen a majdani csobbanást,
szép szemed színét, de semmi mást:
hópihén ahogy csikordul a fény.
Lehetnénk mi végre te meg én.
Lehetnék teveled örökre.
És te csak énvelem. Csakis te.
Utolsó szavam majd ez legyen:
ugrálni akarok fellegen.
Úszni a napsugár árjain,
kinyújtóztatni vágyaim
valami gyönyörű tájon.
Akkor már semmi se fájjon,
ne ráncoljon a gondolat.
Őt lássam már csak, ne pont olyat,
ne legyen képe már semminek.
Csak tél legyen, és nagy hideg.
S hulljon a földre csak számolatlan
a feledés, s hogy megnyugszom abban.
(Träumezeit)
Odakint magány van; a teraszon
macskák fekszenek fakupacokon.
Körben a végtelen messzi éj
közelebb lopakszik, enni kér.
Belepislogsz a csillagfénybe.
Hacsak a szomszéd csillagig elérne,
nem ülne mindenen fekete gyom.
Mázsányi semmi a világomon.
Csak éjszaka van némi tünde fény,
ha megcsillan álmaim ünnepén,
s tündöklő , szivárvány új ruhát
öltök s mindenen újra át
zuhanok, szaladok, csillogok.
Nincs többé semmi, csak én vagyok.
S e mindenen úgy töltöm éveim,
hogy semmi se fogyakszik, nem telik,
és tócsákba gyűlni vagy folyni se fog.
Mi odakint csendesen elcsorog,
megszárad bennem, s mint angyali kardal,
dalával csókol meg végre a hajnal.
Nincs idő ebben a kis időben
utánaszaladni, hogyha ő nem
moccan egy szikrányi pontot;
az egymástól kétfelé bontott
sokaságnak te része vagy.
Futnék csak vissza, de úgy lehagy
rideg, zord fénye a jelenemnek,
hogy szemembe makacsul belemennek
a rettentő távoli dolgok.
Nem vagyok veled, és nem vagyok boldog.
Védem csak álmaim ablakát.
S ha súghatnék neked még, oda át,
azon a végtelen sötéten túlra:
én súgnám, ha lehetne, zúgva.
(Egy szabadon választható férfi verse)
Ezt most csak úgy itt hagyom ,
megvetetlen ágyamon,
cihát, fodrot, repedést,
visszafojtott nevetést,
szőnyegen a csíkokat,
némi szöszmöszt, nem sokat,
egy kis port a polcokon,
meszesedést porcokon,
véremnek a sűrűjét,
szívemnek a jobb felét,
lerakódást tüdőben:
rátok hagyom, időben.
De az, amit majd elviszek,
susognak, mint friss neszek.
Forgolódnak víz alatt,
suttognak, mint sült halak,
cikáznak, mint ágakon
fénysugárnyi lábakon
fényévöreg hírmagok.
Magamnak majd meghagyok
gondolatot, oly csodást
a mindig másra gondolást.
Egy titokzatos életet.
Nem kapod meg. Nem lehet.
(lassan, dünnyögve)
Íme hát, túléltem apámat,
és bár a hazám elveszett, én a házat
rendben tartom, el nem hagyom.
Egyedül vagyok, de nem nagyon,
és lassan már meg sem kottyanok.
Amit ma elhagyni akarok, elhagyok.
Ha hiányzik valami, eldobom.
Magamat megölni nem fogom.
De mégis csak, nagy néha, lenge esten,
ha léha szél fújkálja tétova testem,
eszembe jut kicsit, amidőn hajdan,
amikor bárkitől valamit akartam,
hogyan is szaladtam lobogó hajjal,
akár a fekete éjszaka után a hajnal,
új napot fütyölve, boldogan.
Néztem a jó időt, hogy rohan.
Vagy álltam csak bármilyen viharban.
Tudtam, hogy, jaj... , tudtam, mit akartam.
Hogy minden nap mindennap új napot bontson.
És most csak élek itt, ámulva mindeme roncson.
Majd úgy lesz, hogy egyszer meghalok,
körbevesznek a kvantumok,
üzennek egymásnak híreket,
de nem nekem, de nem neked
... s valahol, talán a semmiben
utoljára még elhiszem,
hogy van az a valami valahol,
mint akármi, akárhol, bármikor,
és ebben a lehető jelenben,
mi nem létezik, még nekem sem,
összeér újra a végtelen.
És csak neked. És csak nekem.
Egerekkel éltem, de elhagytanak.
Mostanra már csak pár szöcske maradt,
vagy tücsök, vagy bánom én, bármi.
Nincsen a nap alatt semmire várni,
és éj után sem jön, csak bamba nap.
Rágcsáló népem, én kiirtottalak,
most nekem kell egész nap rágni.
Fal mentén bújni és vágyni.
Beszökik néha egy kósza légy.
Megrezdül tőle a puszta lég.
S odakint, rekkenő melegben,
egy léggyel kevesebb terekben,
felsír egy madár, hogy béke van.
Nincs többé világ. Csak vége van.
Az embernek lakni pont elég egy lyuk.
Lényeg, hogy rendesen befedjuk.
Odalent sem lesz majd tágasabb.
Csak férgek, meg pondrók, meg hangyasav.
A létrejött teret csak töltsük ki.
Lássuk be, nem tölti más senki.
Van falunk, hátunkkal tartani.
Nincs dolgunk semmi, és nincs, ami.
Ebben a helyzetben nyugodjunk.
Innentől semmire se gondunk.
Meghalunk, reppen majd távirat.
Nem bántjuk többé a másikat.
De nem nőhet virág a lyukon túl.
Nem megyünk messzire magunktúl.
A lyuk mélyén nem lakik senki más.
Várunk, míg valaki majd kiás.
Csak várom az időt, hogy eltelik.
Bámulnák angyalok, nem merik.
Szivárog a szabad akarat.
Szemernyi szerelem sem maradt.
Ami van, csupán a puszta lég.
Forróság, üresség, semmiség.
Hogy élhettem ilyen sok évet,
nélküled, a semmiséget
hogy törtem sok évnyi darabra.
Egyetlen pillanat maradna,
abban a gubóban megélne.
Hogy szeretlek, s az is, hogy te mér ne.
(B. P-nek)
Hogy bűnös vagyok, azt jól tudom,
de hogy hogyan, azt fel nem foghatom
...lassanként, mint hogyha szállna,
felszáll a koszos napvilágra
a füst, és agyamra száll a köd;
zavar a világ, s ha fellököd
újra csak a talpadra áll.
Lehetne keretnek napsugár.
De nem marad más, csak a vaksötét.
Tapogasd kicsit a szegletét.
Bújj meg az utolsó sarokban.
Hol harag van, ott már csak harag van,
gúzsba köt rettentő ága.
Lehettem volna a világnak világa,
tündöklő holdfény a tó vízén.
De csak düh lettem, és dühvel én
zuhantam irdatlan mélyre.
Körbevesz itt lenn a létemnek réme.
Hogy tovább kell élnem, de nem merek.
Bocsássatok meg, emberek.
Nem lettem sehogyse kiváló.
Sem hogyan szívekhez közel álló,
vagy akárcsak szenvedett ez vagy az:
nem lettem kedves, és nem lettem igaz.
S ahogyan lábotok avarban gázol,
és felveri surranó léptetek:
gondoljátok meg: igazából
semmit sem tehettem értetek.
Nem voltam eléggé erős, se bátor,
csak szélvihar, mit elereszt lassan a távol,
és feszengtem benne, mint fűben a neszek.
Őseim kihúnyó haragja leszek.
Nem tudtam, hogy ilyen hatalmam van,
hogy maradhattam kikapartatlan,
nem vitt el se ördög, se himlő
nem lettem a földdel egyenlő
s nincs most már semmilyen dolgom.
Egyik szavam a másikba fojtom.
Savanyú lőre a számban a dallam,
s már oda se kapok, hogy kikaparjam
magam a temérdek okádék alól.
Az, ami voltam, már nincsen e világon:
rendesen, lásd, meg se halhatol.
A maradékot, ha megmaradt, kívárom,
s nem nyelvem vissza, ha visszajő.
De mért nő a gyom, hogyha levágom,
és mért vágom le, hogyha újranő?
Talán durvábban kéne, tán szigorúbban,
nem ilyen kedvesen lenni csak mindig az útban,
talán oda is lehetne csapni végre.
Tán úgy kéne élni, bármi is égne
az aláhullt évek, évadok
mázsái mélyén. Vagy hogy nem csak én adok.
Harmincnégy tonnányi szomorú én.
Lobogva magam a föld kerekén.
Ameddig élek még, ki tudja, pár hónap.
Pár óra. Pár év. Hogy maradjak meg jónak,
biztosan kevés, és biztos, hogy nem elég.
Zavartan kapkodok emiatt hát feléd.
Talán ha hozzád még valahogy elérnék.
Nem hiszem, nem tudom, elég-e, elég még
századjára is csak téged szeretnem.
Ebben a gyönyörű faragott keretben
festeni újra meg ebbe azt a telet.
Hogy nem szeretsz engem, és biztos, hogy nem lehet.
Libbent az függöny és a rések között
egy aprócska égbolt is ideszökött,
kilestem titkon, mint hajlatot
két ág között, s az ablakot,
mint virágot, szélesre tártam;
egy szellőcske repkedett bátran,
és bogárkák zümmögtek hozzá.
Fenyvesek hajlottak tobozzá,
fellegek pislogtak fehéren.
Remélem, azt talán megérem,
hogy megérted, miért e áhitat.
Hogy mivé lett ez a sok évtized,
hogy végre már, egyszer majd elhiszed,
és engem csak, nem azt a másikat.
Mint büszke bárka, úgy szárnyal
a déli ég, és millió árnnyal
simítja végig a tavaszi rétet;
beszívom, s lassan kifújom a létet.
Madárraj rebben az ágon.
A levegőben sok pici lábnyom
illan a habkönnyú szélben.
Fekete varjú száll odafent az égen
...mivelhogy nem tudom leírni,
próbálom vahahogy kibírni,
hogy éltetnek tudatlan, lágy erek.
Részecskék közötti tág terek.
A mindenség, az, ami nem kerek.
Az egyedi dolgok közötti semmi.
Eláraszt az a sok üresség.
Nem kell még elmenni. Nem kell még.
Ha meghalok, hozzám ne jöjjetek.
A élet egy aprócska szörnyeteg,
belülről rág, amíg véget ér.
Ne bánkódjatok semmiér',
nincs idő, nincs neki rá oka.
Elporlik, akár a vasfoga
a mindent megharapó világnak.
Sok kicsi odvában kivárnak
a soha nem változó parányi dolgok.
Megmarad bennük a múltatok.
És ahogy egy emlékben bennetek mosolygok,
úgy lobban újra, úgy ég a sok
egykorvolt csillag, ha felvillan,
hogy voltam itt egykor, és nem voltam.
(rögtönvers)
...hogy küzdenek égen a csillagok!
Hogy hallgatom őket, és hallgatok.
Szállnak mint szárnyak az évek
akármeddig, én elérek.
Pont addig látok, míg akarok.
Az idő csak álom, s mint ahogy
telni sem képes, úgy fogyni se.
Nincs közben gondolni semmire.
Épp ahogy képzelem, álmodom:
gyönyörű állad a vállamon,
cseppnyi kis lényed, hogy eltelik.
Elnéznéd, édesem, estelig.
Elnéznéd, hidd el, hogy szeretlek.
Ahogy fent angyalok lehetnek,
örökké abban a jelenben.
S hagynád a kezed a kezemben.
