Túl korán ért be ez évben a szilva,
és azon töpreng a földre lehullva,
mi maradt végül az ágakon;
el-elringatom bánatom,
csitítom, tengermély, kék szemét
lehunyja lassan, és szép zenét
dúdolva csendesen elhagyom.
Egyedül vagyok, de nem nagyon.
Vannak itt időnként lágy szelek.
Mit bánom az egészet, felkelek,
eljövök-elmegyek, csendben elmolyolok
valami kacattal, morogva rámolok,
semmi sincs megint a jó helyén.
Aztán ott ülök végül a középen,
és nézem, hogy én vajon hol vagyok.
Odakünt tündöklő kilátás felragyog,
az égen már dereng az alkonyat.
Feléje fordítom arcomat,
s hagyom, hogy sugarát szórja rám.
Már öregebb vagyok, mint nagyapám.
Vénebb, mint apám volt valaha.
Elmúlt e napom és nem jön el már soha.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.