Leszállt a didergő, kormos est,
imbolygó árnyat a falra fest,
ég alja már csak egy kis szelet,
karéjnyi égbolt; én rádobok
fekete éjszaka, fekete szenet.
Koppan a tájban a sötétség,
mint csizma a padlón, ha levették,
elnyúlik szépen a táj felett;
lehúnyom szemem és álmodok
fekete éjszaka, fekete szenet.
Mellémkúszik a torz hideg,
nem tudok húzódni senkihez.
Nem tudok elfutni, nem lehet:
körbefog minden, s rám taszít
fekete éjszaka, fekete szenet.
Hogyan lehetne vége már.
Szívem mint gubbasztó kékmadár.
Szemében pislogó rettenet.
Szél ébred, tüzet a tűzre szít,
fekete éjszaka, fekete szenet.
És ellobban lassan a régi nap.
Ki enni kér tőle, az enni kap.
Kinek van, tüzére rátehet
fekete éjszaka, fekete szenet.
Elalszik végül a fekete szén.
Ott ülök mélyen én a közepén.
Kilátszik elfúló susogásom.
Elrontott életem. Semmi másom.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.