az ember megérzi, ha nem szeretik
ahogy odakint az eső esik,
ólmosan, súlyosan, hangtalan,
ahogy a fűben a sok hangya van,
ahogy a csigák kiúsznak a kőre
ahogy látszik a fákon a póre,
zöldesen csillogó cseppeken,
a lomb, ahogy int, de már nem nekem,
ahogyan úsznak az égen a felhők
ahogy a testben a búbánat felnőtt,
és most már tereket követel magának.
Ahogy a kimerült árnyékok megállnak
holtfáradt, szomorú falakon.
Ahogy a víz feszül rajta a halakon.
Ahogy a sötétség árad.
Ahogyan zivatar után a levegő szárad
nem találod a föld alatt,
égen a csillagod hogy haladt.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.