Ősz van; ilyenkor mindig
csordultig telnek a vedrek.
Azon töprengek, mióta szeretlek,
de csak súgnak a lombok, leintik
avaron kavargó árnyakat.
Nem maradt nagyon sok, talán csak pár falat
tétova napfény a réten.
S mint egykoron akkor, réges-réges-régen
lobban a fán a sok levélke,
táncol a csendben a félhomály,
s bár próbálom állni, hogy messze szállj,
nem vagyok elég rá. Legyél te.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.