most hogy így karácsony előtt
el-elmélázva egy lelőtt
kicsit sem vergődő nép felett
nézem az elúszó felleget
nézem a feketén fehéret
nézem az alatta megérett
száradni készülő havat
nézem hogy talán ha maradt
egy kicsi kepesztő fűszál tán
vagy amott egy madár fölszálltán
reménybe robbanó farügy
nem lesz már tavasz, már nem ügy.
Marad a tél meg a sötét.
Mindenki éli az életét.
A sajátját. És csakis csak az övét.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.