Csak ne lenne ez az íz itten a számban,
mint füst ül meg néha a távoli tájban,
csak ne lenne mindenben mindig e mennyi
keserűség; csak lehetne menni
kézenfogva a hegyen is túlra,
és azután megintcsak, újra meg újra,
vagy kapaszkodni, mint madár a szélbe,
nem lezuhanni, csak most ne, csak még ne
és így aludni át sokezer évet,
álmodni mind a sok messzireséget,
s ébredni benne úgy, ha volna mintha
napsugár reggel, tereád kacsintva.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.