Akkoriban épp nagyon öregek voltunk,
s vártuk, hogy a lányaink fiaink
elhozzák hozzánk; tipegve eltoltunk
minden kis rozoga bútorunk, hogy amint
belépnek végre, majd ne szorongjunk;
lett egy nagy asztal is összetolva,
és ládába hánytuk be minden kis rongyunk.
Ne lássák, hogy bármire volna
ínségünk abban a boldogságban.
S hogy ne legyünk annyira fogságban
e tágas és könnyelmű terekben,
te átöleltél, és én nevettem
--
kiszaladtunk a ház mögötti rétre,
s te megkérdezted, hogy miért ne.
És úgy szerettél, mint a fűszál a réten
a nap sugarát; s te ragyogtál csak, és csak értem.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.