(ANdante com moto)
Mint szélütött vénember, hajlik a szilva,
dobálja dermedt virágait, mintha
hópihe repülne szanaszét a kerten;
nem értem, nem tudom, sohase felejtem
kezednek azt a kis rianását,
ahogy sikoltott kezemen, kihagyását
időnek arra a csekélyke időre;
ki tudja, nem volnék, nem lennék, mi nőne
helyemre helyetted, idebent.
Nézem csak távol a végtelent.
Egyre csak mélyebbre kúszik a távol.
Nem múlik. Nem hullik. Egyedül, magától.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.