Egyedül vagyok. Nagyon.
Szelíden verjetek agyon.
Hagyjatok elfolyni, mintha
kosz volnék poharainkba.
Vagy lennék a folyón uszadék,
valami kicsi, de nem elég,
valami jó nagy, de ronda.
Bosszantó fájdalom havonta.
Akasszatok egy szakadt kabát mellé,
s ha mellkasom levegő még megemelné,
ugorjatok rá csendesen.
Nem vagyok semmi, de semmi sem.
S hiába fújtatok erősen:
még buborékban a levegő sem.
Csak talán egy rövid kis rianás,
puffanás, pukkanás, kihalás,
utolsó elernyedt dallama
a semminek, már hogyha hallana.
Porszem a rettentő ürességben.
Vagy üresség. Vagy annyi se, még sem.
Csak egy kis bosszantó kaparás
a torkotok mélyén. A meghalás.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.