Ugrasz te mindig az elejére,
minek, ha jól tudod, mi a vége
benézel minden kis ablakon,
hátha majd meglátják, hol lakom
benézel az összes szem mélyére,
sokezer sokezer sokezer éve
csillan csak vissza mint tó, a mély,
meg iszonyú iszonyú meredély
és ha egyszer tán valaki visszanéz,
csorran az édesen, mint a méz
és szaladsz csak abban a pillanatban,
de semmiben másban, csakiscsak abban
és a végére, mint a nap, végetér
mint eső, a patak, minden ér
s azért is magadat okolhatod.
Magadtól mindig csak magad kapod.
És kapaszkodsz folyton e semmiségbe.
De nem leszel örökké. S itt a vége.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.