Nem vagyok csak annyi minden árnya,
lépteim, e jéghidegnyi tér,
önmagamra épített kaszárnya,
mely önmagamra vissza-visszatér
s e puha léptek simulékony íve,
mely egyre-egyre kisebb körben jár,
volna mintha bármi volna: íme
így jár az, ki mindig másra vár
s elhal végül szívben mint a dallam
a pattanó izomban mind a dal.
Az kéne, hogy hangosabban halljam,
azt ahogy a minden engem hall.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.