Azt, aki holnap majd érkezik,
fogadd, mint tegnapi álmot.
Nem tudod még azt, hogy mért veszik
mások a kinek a virágot.
Nem vagy más: önmagad jó ura.
Nem gondolsz örökre másra.
Ami van, különos, még fura,
fogadd al annak, hogy hátha.
Ömlik be drága nap ablakod által,
lefekszel útjába, felfogod.
Megbékélsz, lehet, a világgal,
vagy sejted csak mélyen, de nem tudod.
Így repül el tova szemernyi sejted,
s ha felébredtél, már nem való.
Hiányzásodra kijelölt hely, meg
egynéhány teveled meghaló
gondolat marad csak, jel csupa másnak.
Követik, amíg csak tehetik.
AKármi mélyre akárhogyan ásnak,
elérhetik, de nem érthetik.
Így marad mélyben a világod fodra,
göngyölik magukba állatok.
Lehet, hogy hiába, de hátha hogy, hogyha.
Arra még bármeddig várhatok.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.