www.ultima.ratio

Az egyik szemem sír.

A másik lehet.

Messze van, mindég, a sugarad,
pillád se rebben, se madarad,
úgy hullasz reám csak akár az árnya,
ívének számtalan kósza kis iránya

zenét minekünk. Muzsikát.
S amint az űrökön úszik át:
legyen az idő, a tér is csak zene,
mintha a távolság lélegzene,
mintha te nem volnál rettentő messze,
mint fénysugár vissza az égbe eresztve,
mint madár, és vele az árnya.
Nem jöttél időben világra,
kicsilány, nem éltem időben.

Most van a világom lemenőben,
most van a világom végén nekem.
Néha még pislogok, félve, az időre,
és haldoklok, időben előre,
s lépkedek csillogó fényéveken.

Nem érsz a végére, nem szabad.
Maradj csak, amilyen messze vagy.

Ez aznap volt, amikor senki lettem

úgy emlékszem, céltalan követtem
valami árnyékot valami falon,
s mivel nem nyílt rá eléggé alkalom
meglátni minek az árnya a jelen,
adódott végül a végtelen.

De ezzel sem lett végülis megoldva semmi.
Maradt csak úgy ahogy, magamba lenni.
S apró kis rések ha nyíltak is néha
erre a szorongó, buta kis buborékra,
nem látszott azokon semmi jó.
Csak rettenet, pusztulás, millió.

S így, hogy velem ne kelljen ti legyetek,
megmásztam az összes hegyetek,
kiittam minden szép tavatok,
hallottam az összes szavatok.

S most, hogy immár egy ideje
senki se lettem én, mire te
szemügyre vennél, hát meghalok.
Csendesen, akár az angyalok.

S mivel, mint angyal, már nem vagyok,
leszek mint úgy, ahogy hagytatok.

Hogy szállsz te felém olyan illatosan
mint réten a szél elomolva suhan
vagy égen a fény ahogy árad alá
mint bújik a föld puha lábad alá
mint szikla simul mohafű peremén
mint szikra csihul a világ, veled én
mint volna a holnap az alma a fán
mint futna a volna a holnap után
mint lenne a semmi világ elején
mint lenne csak annyi hogy jaj te meg én

nem lenne csupán az a sok tucat év
itt nélküled most a halál küszöbén.

Bezárt kocsmák közt szédelegnek
a régi, jól bevált sörisszák;
vannak, akik sohasem felednek
gyönyörű, szép nagymagyarország.

Felülre kerül a tavaknak mélye,
elfutnak jó halak iszapba;
mindenre ráfigyel jó urunk személye,
semmise lehet itt vitatva.

Gyűlik az éj. A faluszélen
nem élnek szomorú parasztok.
Egy, csak egy öröm futkos a vidéken:
nyomorult szavazók, szevasztok.

A városban megáll a fény, mint a sár,
cuppog csak benne a napsugár.
Fordulnak füstbe a házfalak,
ömlik a zaj mint a pillanat.

És telik csak pohárba az a szép, jó idő.
Kicsordul peremén a jövő.
Nézi a sok ember, ó mily felemelő
ez a sok csoda mind, ami jő.

Elhull a virág. A fű is eliramlik,
nem marad más, csak a kósza por.
Csend van a tájon. Már senki sem haragszik.
Csak álmodna végre. Ha volna hol.

Útravalóm útra készen,
váltás ruha, tiszta ing,
ami csak volt, ami részem
e világból, messze ring.
Fővitorlám dúsan villan,
hasat ragaszt rá a szél,
kicsim hajóm gyorsan illan
mint az őszi kis levél.
Fejsze suhan, karó érik,
illatoz mint kis virág,
más világon újramérik
mennyi féreg foga rág.
Tán egy perc csak. Tán egy év is.
Tán örökre tart a tél.
Kicsiny kamrám mélyén mégis
ott lapul a szembeszél.

Itt vagyunk gusztus huszadikán,
alkotmány régi uszadékán.
Magyar tűz loboglik, nem görög,
fenn magyar petárda mennydörög.

Ezerszáz éve már, számolom,
itt vagyunk, egymással, szánalom.
Szívünk rá néha visszadöbben:
nem lettünk sehogyan se többen.

Valahogy minden úgy meggátol.
Volt aki menekült magától.
Szkájpon a csetek oly meghittek.
Valahogy párunkat elvittek.

Egymásra vagyunk itt utálva már,
iszik rá az összes töröktatár.
Elhullt már a sok dicső portya.
Kié a nemzet uccsó kortya?

Itt állunk, ki tudja mióta.
Kidőlünk aztán, mint diófa.
Elapad végül a kutunk is.
Elfújja a homok utunk is.

És ott ülünk végül mind, a porba.
Valaki szarik a bokorba.
Mellettünk a világ elhalad.
Tekintsed, szép hazám, tenfiad.

És a por száll, ha mintha valami.
Csak a sok könyörgést hallani.
Nézi a semmit a Jóisten.
Bólint, és eloszlik a füstben.

Nos.

Kislány, hogy fut, hogy milyen aranyos,
hogy fékez a téren a villamos,
hogy fut le a napfény az ereszen,
hogy tűri a zsemle, hogy megeszem,
hogy tülköl a sarkon a béemvé,
hogy válik a délután véremmé,
hogy habzik a dobozból szabadult ital,
hogy játszik a vén fa az ágaival,
hogy száll a por lenne akár a világ.
Hogy gondolok újra csak újra terád.

ha felkel a nap, hát nem bele nézni,
esővel együtt nem elcseperészni,
széllel nem szaladni hegyre fel,
folyton elfeledni, merre kell

maradni magamba gubózva,
csinálni semmit a valóba,
úgy tenni néha, hogy érdemes:
hinni a végről, hogy vége lesz.

...s eltűnik lassan, mint bőrről a heg,
hogy valaha mennyire szerettelek.
S mint lombról, ha hullik a levele,
múlik a lehetség, s te vele.

Aznap reggel nem kelt fel a nap,
de mi nem zavartattuk magunkat,
csak néztük egymást, üresen, tétlen,
szívünkig süllyedve abban a sötétben,
hogy aztán, mikor majd újra felkel
a nap, azon a gyönyörű reggel,
újra csak ugyanúgy egymást szeressük,
és süketen, bénán és vakon is keressük

hogy ha elmúlik egyszer csak minden éj,
hálásak lehessünk mindenér.

Azt hiszed, csak egy béna hiba
hogy szeretlek, te buta liba

istenem, hogy én mi mindent
elviseltem, amint ment
idegeimre untalan,
hogy bárcsak ne lennél, de hogyha van,

legalább legyen már elegem belőled.
Sosem volt. Belőled főleg.
Ülök csak magamban, és mind, ami ráment,
mondok rá magamban halkan egy áment

s engedem, bárhova hadd menjen,
lélegzetemben remegjen,
csillanjon mindegyik poharam alján.
Mintha nem szeretném. De talán akarnám.

Akkor egy ideje nem álmodtam rólad,
de mégiscsak, valahogy tudtam, hogy hol vagy,
és amikor megjöttél, egyszercsak, egy napon,
emlékszem, nem maradt alkalom

elmesélni, mi mindent álmodtam volna.
Csak úgy áradt belőled ki a szó, s ahol ma
nincs más, csak egy nagy göcsörtös szilvafa,
úgy ingott millió, millió bóbita

virágban millió, millió bóbita kis bogár.
Sokáig. Akár az örökké. Akár a sohamár.

Mint lepke kélt agyamban,
ebben a szürke, nyúlós kis anyagban
reggel egy dallam, és nem hagyott.
Akár jégvirág, ráfagyott

mindenre, és egyre csak szálldosott.
Mindent elöntött és átmosott,
s akár a mustban a bor, csakugyan erjedt,
s minden kis darabban tovább is terjedt.

Így bármerre mentem, az elémbe szállt.
Nem kerülhettem el, és akár a halált,
ezt is az agyamban dédelgettem.

Így éldegéltünk mi, édesketten,
a dallam és én, aki gondolom.
Soha egy percre sem felejtettem,
és azt hittem, már soha nem fogom.

És azután, délután, egyszere, valahogy
elröppent, pont, ahogy sok dolog
elvész a világban: úgy, hogy van,
ugyanúgy elveszett, nyomtalan.

És azóta, agyamban, azon a részen,
ahol a dallam volt, nagyon egészen
üresen ásít egy kis darab.
S ez, amíg én leszek, örökre megmarad.

Nem vagyok igazi alakban,
sehonnan sehova haladtam,
eloszlok így csak a szabadban,
mi kellett volna, mondd

nem tudok semmise merészet,
befon csak lassan az enyészet,
leszarom lassan az egészet,
voltam kis geci, ma ond

hallottam sírni a világot,
bántottam azt, aki imádott
ugyan már, téged meg ki bántott,
ne nevettessed ki magad

gondolj a szomorú jövőre,
kibújsz a föld alól kinőve,
felfutsz mint inda majd a kőre,
csak a sok szar, ami marad

s mint akit a féreg foga rág,
reszket a mélyben a holdvilág,
nem gondol többé már senki rád,
a minden végül elfelejt

idegen anyag nő csak ottan
és a sok rezegő atomban
ott lesz majd kurva nagy halomban
sejtjeid s a többi selejt.

Ha kivágnak, úgy hogy már kívánod,
bárcsak te vágnád ki önmagad:
ugyanúgy nőnek a virágok,
és csak az illat, mi megmarad.

Ha azt hiszed, talán már feltűnik,
mennyire kivágva minden:
ne gondold. Még inkább eltűrik,
mert így lesz a mindenség rendben.

Hisz rendnek kell lenni, mert hiába
nem lehet semmise végül.
De hulljon bár világnak virága,
tó tükörére az ég ül,

és így nézi partján a jó eget
bárki, a lába a tóba merülve.
Észrevesz talán egy felleget,
és int neki, és ott marad, ülve.

Mivel többé nem látlak,
felcsapok én keltának.
És épp úgy, mint a kelták, régen,
ellakok a világvégen.

S bármi néha arra járna,
vad viking vagy bamba bálna,
elfordulok, ne is lássam,
milyen nagyon mélyre ástam.

S ott, alul, a gödör alján,
ahol nincsen görög, talján,
csak latin meg hősi hellén:
elalszunk egy mamut mellén;

s ahogy egyre jobban mélyül
az a gödör, mink kevélyül,
dafke rólad álmodunk.
És azután meghalunk.

Ezer év se, már kiásnak,
jók leszünk még vén piásnak,
asztal mellé, kibicnek.
De onnan is kivisznek.

Pitypallatos hajnalon,
énekelünk, nem nagyon.
Csupa régi éneket.
Nem nekünk és nem neked.

Hanem csak a pitypangoknak.
Csupa madár füttyhangoknak.
Csupa reggel hidegnek.
Üzenve, hogy szeretlek.

Amikor végül is, utószór láttalak,
elrepült az égen pár darab
paszomány felhő, és az udvaron
fújta a szél magát, jaj nagyon

meleg volt akkor a téren.
Mosolyod volt akkor az, ami egészen
végig rám maradt az útra.
Elszórtam minden mást, messzire futva

messzire maradtak tőlem a dolgok.
Nézem még néha, ha hogyha mosolygok,
tükörben magamat, hátha egy cseppet
hasonlít, ahogyan gyönyörű leplet

borít rám zuhogó kacagásod.
De nem lehet. Sohasem lehetett máshogy.

Amint bársonyos, édes lánybőrödön
elfut a fény, ahogy elszököm;
hinni se mertem, hogy van remény;
olyan sohasem volt, hogy te meg én,
olyan volt csak, amit álmodok.

Mindig volt okotok látnotok,
ritkán se voltam bár látható.
Remény se voltam, mi várható.
Ma már csak emlékek áradnak untalan,
hogy te meg én, mégiscsak, hátha ha van.

A tárgyalások zajlanak, haladok,
útban a úton majd kiadok
totyogó galambnak keveset;
felkészültem, és hogyha elesek,

próbálok akkor is állni.
Történhet velem már bármi,
hisz felolvasták a jogaim.
Harapni jók még a fogaim,

s vicsorogni már nem fogok.
Megeszem majd, amit megkapok.
S nézem, az utolsó szó jogán,
hogy jut át csillag az ég fokán.

Majd elmennek; -- csak a macskák maradnak,
s míg rebben a por, te talán magadnak
töltesz a csészébe langy teát;
így végzed majd te is, most tehát

feküdj csak este le magadban.
Igazíts meg a kis asztalon
valami dolgot, és ahogyan úgy hagytam,
essen be ablakon árnyad a falon,

és sikoltson úgy a rőt napra a kert,
mint mivanra semmi, miértre mert.

Szép, csivites tavasz van,
madarak szólnak a csalitban,
emberek döglenek titokban,
száll fel a reggeli pára

szép, sugaras tavasz van,
éhezi gyermek a szabadban,
surran a gyík csuda alakban,
gólya van az égre szállva

messze száll zsenge, zöld tavasz,
füttyögi vissza a sok kamasz,
remeg az ujjon a sok ravasz,
hullik a drága virágszirom

völgyeket áraszt a szép tavasz,
hegyekre napsugarat ragaszt,
ne várd az életet, nem maraszt,
vereslik frissen a pázsiton

szivárog messzire, máshova,
fű nő rá, állatok lábnyoma