www.ultima.ratio

Nem marad semmi sem egészben,
nem tudok semmit, és nem értem
azt sem mit azt hiszem, jól tudok.
Fordul a világ és fordulok.

Kicsikét nézed és felrobban,
és akárha volna már romokban,
romokból épül fel a világ.
Szilánkok néznek le tereád.

És végül az egészben elmerül
napsugár, valahogy legfelül
mégis a fényesség megmarad.
Nézed az árnyékban önmagad.

És ebben az utolsó vakságban
megérted, mennyi konokság van,
mennyire sohase adni fel
semmit, és a semmi megfelel.

[...] s mert ok nélkül nem lehet semmi,
a semmi, hogy őreá ok legyen,
okot lel reá, hogy jót tegyen.
És oka lesz ezután lenni [...]

...aludhatnál a vállamon
vihetnélek, ha volna min,
által az űrön, a lábaim
után a világ meg válna nyom

suttoghatnál a fülembe,
ha volna rám szavad, lehetne,
vagy hogyha akármi ha volna,
nélküled, ha hogyha hajolna

végre a rettentő boltozat;
tudom, hogy egyszer majd mind megáll
ez a szép nagy világ, mint halál,
vergődünk benne, mint áldozat.

Lennék én a macskád. S mert nem élsz örökké,
légy egér, játssz velem; te tán soha többé
nem láthatsz engemet, csak ahogy elszalad
mint egér, az időd. A halál megmarad.

Egérnek lenni csak annyi mint
elbújni csendben és hagyni kint
zörögni félelmes zajokat;
nem kérni keveset, se sokat,
csak kivárni végül a véget.
Pontosan ennyire szeretlek téged,
mint egér a kicsike halmot,
elhullott morzsákat, szöszökből almot,
nyugalmas csendet és meleget,
egy másik üregbe képzelni tégedet,
várni a holnapot, és hogyha rám talált,
szemenként gyűjtve ki belőle a halált.

hogy azóta, hogy téged nem szeretlek
úgy élek én tovább, akár az eretnek,
ingatag vackát vagy építi kis madár.
Nem illik sehova soha már,
az a sok dolgok már sehova se illnek.
Nem jók a soroknak végén se a rímek.

Nem jó nem szeretni tégedet, te drága.
Hajlik a rengeteg semmise se ága.
Hiába települ reája annyi szem.
Nem hintáz rajta a világon semmi sem.

Mielőtt léteztél, tudtam, hogy szeretlek.
Azóta, hogy tudom, létezel, szeretlek.
Bármi lesz, bármikor, tudom, hogy szeretlek.
Meghalok. Azután is majd csak az lesz, hogy szeretlek.

És ha már nem leszünk ezen a világon,
ringok majd a végső, utolsó faágon.

Kicsike reggeli harmat illan,
fűszálon akár a nyárfa villan
millió parányi állat;
nézem, mint bárki, a fákat,
nézem, mint bárki utánam

kel fel a nap, hogy a kicsike rése
úgy tűnik, belefér, de sose, mégse,
szétárad akár a szép meleg;
tűrik a magasban fellegek,
megannyi gyönyörű áram

dördül a szakajtó pillanat.
Kigurul elébem, nem marad,
csak a szél, meg ami száll vele.
Kiborul ide a föld fele,
akár a gyöngy, meg az a sok madár

nincsen már sok dolgom teveled végre már,
elnézem, ahogyan repkedsz.
S ahogyan kiúszik alólad mind a táj,
s mind az a minden, ami még ide hazavár,
pont az pont ahogy pont te se szerethetsz.

Van úgy, hogy néhanap hátrahagysz
valami párát, vagy foltot a hóban.
Elindulsz, elesel, lábra kapsz,
hiszel, mint malac az ólban.

Karácsony volt és a havon
úszott a Holdnak a fénye.
Úgy hagytam akkor is. Úgy hagyom.
Bólints most erre a végre.

Egyszer majd végül is arcra buksz,
vagy maradsz, vagy szakadsz, vagy ha futsz,
megállsz, mint néha a szél ahogy.

Továbbliheged valahogy
szomorú szelét a szádnak.
Épp olyan reszketve szállnak
tétova pihéi annak a végnek,
mint ahogy állok a semmiségnek

hátamat vetve, hogy az, ami lehetne,
maradhat ugyanúgy, nélküled, szeretve,
és ha nem, hát akkor mi marad.
Hogy repül nélkülem madarad.

Úgy kel fel a Nap, hívogat,
csupa szél szalad el,
fut a dombra ma fel
pici árnya az égnek, a réten
elülnek az égről a földre menekült
kicsi fények, a tó vize hűl

kékjében végre láthatod,
mivégre minden másnapod,
s ha eléggé sokáig nézed,
csorran, mint nyár, s ha jól megidézed,
meglibben rajta, mint levél a fán,
mivégre kelsz ide nap nap után.

(Circum dederunt)

Estére begyújtottunk; az őszi szelek
szanaszét fújtak, ha észlelek
valami árnyat, már messze szállt;
nevetve nézem a holtra vált

tájat s ha arcodon
látom, én megfogom
bús méhe zöngét a halálnak;
távolban komoran elállnak

lombjuknál csonkított nyárfák.
Hó borít rájuk majd új hajat.
Száll el a jó idő, nem halad,
lebbenti ránk csak a szárnyát.

Áll, mint a folyosón tétován állnak
ablakok mellett a halovány árnyak,
midőn az utolsó kezelést kivárták.

(Özönvíz)

Esett az eső; és te bőrig elázva
szaladtál nevetve a kerti kisházba.
Valami pléd volt csak rajtad a világon;
nem tudtam akkor, de ma már belátom,

óvhattam volna tán jobban is,
meztelen talpad a tóban is,
csupaszín szemed a sötétben.
Nem voltam óvatos, nem tudom, nem értem,

azt hittem, örökké tart a nyár.
Jól tudom, mit sem ér, de ma már
tudom, nem érzem az illatod,
bőrödnek selymét, vagy ahogy elkapod

akkor a kilincset, s ajtómon beesve
áradsz be mindenen, engemet keresve.

Szorongó, őszi szél elsuhan,
avarban pisszenés mennyi van,
nesztelen úsznak a felhők

máma is, de minden, hogy rohan,
nem marad semmise nyom, ha van,
elnyelik céltalan erdők

talán eltűnik nyomtalan
minden, és talán épp olyan
üres és süket a hó, a tél

mint vadnyom, ha valaha felnő,
és megérti végre, hogy jobb, ha fél.

ha elmondhatnám, hát elmondanám,
vagy ha hogyha senki se szólna rám

zavar, hogy száll el a szélben a hajad,
mert fújja a világ és megtapad
néhány kis szála a szádon;
zavar, hogy még mindig ugyanúgy látom

a szemed, mint akkor, bár zárva volt.
Zavar, hogy valahogy áthatolt
ezen a millió éven.
Egyenes egyedül csak az enyémen.

Úgy hajlik miattad időm, a terem,
nem tudom meddig bírom még egyedül velem,
magammal mérni e végtelent.
Meghalok, kedvesem, és te lent

nem vársz, mint földre hullt pillanat.
Félek, hogy örökké megmarad
világon az, hogy te nem szeretsz.
Hogy sehogyan máshogyan nem lehetsz.

Úgy kel föl a nap, mint
volna ma hab a sötét tetejébe,
ha hullna az éjbe
le vissza a fény, ahogy
kémlelem én

úgy hull le az egy
kicsi égről a hegy
möge mélye felé
az a fény, amit néz az
a drága, a berki madárka

jaj de messzire látszol messzire látva

csak nézem a körmöm alá berekedt,
beszorult gyönyörűszép lányszemeket.

Nem jutottam, már nem jutok,
egyszerre sehova sem futok

ahova felérek, oda nem
akarna feljutni senki sem

leszállok végül, mint alkonyat,
magamban megmosva arcomat

titkon ott reszketve, meglátnak,
háttal a csillagnak, világnak.

Elmondom hát akkor, mi van.
Figyeljetek mindannyian.

Van egy kis kert, bekerített,
van egy ház, annak tekintett.
Van egy meleg, ólomnehéz.
Az ablakon folyton benéz.

Van a nagy kert, benne szőlő.
Nem épp a világra szóló.
Fák is állnak, sorba, rendbe,
susognak a végtelenbe.

Földön fű van. Fűben bogár.
Tétova hat lábán megáll.
Szűk lakába bú a hangya.
Fákon ring a madár hangja.

Mit se moccan most a távol.
Épp elege van magából.

De mégis, az az ág ott pont oly barna,
vagy az almának két halma,
vagy, ami kék fán a szilva,
pont oly karcsú még a nyírfa,

s épp olyan szép a kék égen
mint a felhő, egyszer, régen,
s mint a hó hull e világra,
hullik minden apró, árva

haldokló kis pillanat.
Minden olyan, mint a nap.
Mint a csillag. Mint a hold is.
Mint az élet. Hogyha volt is.

Hozzád szólok, kihez nincsen.
Babrálok egy rossz kilincsen.
Benyithatnék, de már nyitva
minden kérdés, minden mintha.

Maradtak a lezárt terek.
Felejtettél, felejtelek.
Nem nyitunk már többé vitát.
Senki sehova se visz át

se kegyelmet, se szerelmet.
Magjainkból magok kelnek.
Magad maradsz velük mégis.
Cseppjeire hull az ég is.

Ideértünk, ide drága,
reszketünk, mint bokor ága.
Mélyülünk, mint patak árka.
S hullunk bele mint madárka.

Áradó, jó meleg,
Itt vagyunk, itt veled,
hunyd be most szép szemed,
pislog itt most neked
ez a szép nyári nap, akár a mécs.

Lobban a nyár.

Ülj le most magadban, mint padra, aki vár.
Nem is túl keveset, de azért nem sokat.
Akárkit, másokat, ugyanazokat.
Ülj le most, itt a pad, ülj le rá, nem nehéz.
Csorran a tűzforró nyár mint hull kenyérre tiszta méz.

Mereng a remegő melegban a bástya.
Múlik a szép idő. Más is vár. De másra.