www.ultima.ratio

S még egyet rándul a szíve
és egész teste most reá az íve
és nem mozdul többet az idő;
neked szakad meg szíved, de ő
az akit el kell majd temetned.
S ővele halt meg egy remény is tebenned,
hogy maradhatsz emberként bűntelen.
De aki öl, nem lehet többé már az, aki nem.

Íme, most meglehet, megleled hazádat.
Idáig üldözött tebenned az állat.
Dörmögöd magadban dühösen, nem talált.
Tagadod akár az akasztott a halált.

Fordul az út elől, az ott már Pécsvárad.
Nem maradt magadnak többé már mentsvárad.
Véded mint végvári védő a végtelent.
Azt a kis életet, ami hát tönkrement.

Szállj hajóm, szólj hajóm, kiálts az autómra.
Néma csend, merre ment autóm az úton ma.
Talán az út menti fűben még pislákol.
Nem hallok semmit most itt bent a Kispáltól.

Pécs, 2021-06-19

(Ad notam: Csajkovszkij: June)

Most hogy újra meleg az idei nyár,
hogy mondod el
- ha mondod el

hogy milyen nagyon messzire van az a tél,
hol hallhatod
- ha hallgatod,
a szíve dobbanásain, de fél

de te nem értetted meg, hogy a hó alatt,
hogy múlik el, mi ott maradt,
mert neked magad voltál akkor az az ég, ami elég,
a semmiség, az a kis ég

ez a világ ahogy múlik még.

És milyen meleg megint az a régi nyár,
míg hallgatod, a sok madár,
hogy csipog fel az égre, hátha odafenn
lakik a fény, és hogyha nem
legalább van ez a kis föld, itt lenn. 

Nincsen már kenyerem. Borom is alig.
Elértem az egyik faltól a falig.
Az, ami gyermekem, feleségem,
az, ami ami, és az ami mégsem.

Vannak még keserű, szomorú uzsonnák,
suttogva eltörő, a kertre rogyó fák,
öregség terhébe rokkannva a kamra.
Tényleg már túl sokat gondolok magamra.

De néha még, megállva, halálba hanyatlón,
feküdve eldobott ruhaként a padlón,
köszönve a sok drága jóakarómnak,
hogy meghagyott sihadar fa mellé karónak:

megállok néha pár tétova éjen.
Kapirgálok ezen a sok semmiségen.
Azon, hogy mi vagyok. Hogy ami lehettem,
füstként hogy oszlik el idegen egekben.

(Hattyúdal)

Akkor már nem írtunk verseket

feküdtünk parton és elveszett
kagylókból hallgattunk a süket
mélyet

Zúgott a tenger és telt, múlt az élet,
habja kivágott a partra,
megzavarva a sok követ.
Nem néztünk már oda, készakarva
hallgattunk közöset, mélyet

Partra vetült azután az az este,
talán a sok kicsi kagylót kereste,
és abba a sok kicsi kagylóba hűlve,
épp olyan rettentő, halálos messze,
mint gondolni néha a végtelenre,
csillanva, mint a hold, elmerülve
felhőbe, éjbe, a jéghideg űrbe

feladtuk végleg, mi elveszett.

(fiamnak)

Egyszer majd megtanulsz játszani,
veszteni és nem csak látszani,
eldobni mindent mi kezedben
lapul a millió idegben

úgy öregedsz meg, hogy nem marad
markodban semmi, csak kis darab
ráncokba rendezett bőrredő.
Nem vagy te fű, ami újranő,

hűs liget sem, ami kiszárad.
Zivatar leszel csak, tenálad
maradó, azután elmenő.

Megvonod még egyszer a vállad,
ki tudja, ami volt, újra jő.
Apró kis csillogó szemekbe lábad
előtted a járdán az idő.

Ébredtél szomorú napokra,
az adok helyett a kapokra,
gondoltál messze tűnt szemekre,
szemekben szaladó erekre,
maradtál megülve magadban,
kicsike kismadár alakban,
ágán a végtelen semminek,
egyként a lentinek, fentinek

nem maradt végül, csak az a hit,
hogy szerettél valaha valakit.

(Két nyár - barcarolle)

Június volt akkor; te lenge
napfényben léptél a végtelenbe
a szikrázó tóparti stégen;
emlékszem egyszer, nagyon régen

azt mesélted, hogy vén leszel.
De én akkor, azon a régesrégi nyáron
nevettem az egész roppant világon.
rajtad is, rajtam is, ám te fel,

a létra legfelső fokára hágtál,
s lenéztél onnan rám, és a nap
hajadba úgy rakott fészket, hogy a világnál,
ennél szebb énnekem nem maradt.

Pincéből hoztál fel azon az esten
valami régi bort és amíg kerestem
fiókjaidban hozzá a bornyitód, nevettél;
és amíg dühöngtem, valahogy kivettél
zsebemből egy kicsi aprócska, eltörött kanalat

ijedten gondoltam, hogy vajon mi maradt
még el és most hogy ma meghalok,
mit nem éltem még meg veled, és végül mit hagyok
rád még a millió zsebemben millió év alatt?

nézek a kékszínű tóba a tükörbe
szemedbe mint hogyha a halász ha  hogyha léket
vágy vágni a jégbe és ott akkor körbe
néz nem talál hazát se házat

azt hiszed, amikor a szíved lázad,
az a szép csak, és az csak az élet.
S ott ül meg parányi szívedben, akár
a fára ha rezzenve találna a madár.

Ilyenkor gondolj az égre. Vagy ne is, a földre.
Nézzed az apádat: ahogyan ott lenn
írja a sorsod, és ahogyan minden
meghajol előtte, bólint és meghal.

Nézzed az apádat, ahogyan felfal
egy egész világot, ha volna minden ő.

S nézd ahogy az a fű ugyanúgy újranő.

Frantisek, lakása Budweis, a České,
röhögve sandít a pozítív tesztre.
"Ezen te még nevetsz?!
Magyarba' nem mehetsz!"
"Mér mennék? Nem vagyok megveszve!

Csór, 2020-08-31