(fiamnak)
Egyszer majd megtanulsz játszani,
veszteni és nem csak látszani,
eldobni mindent mi kezedben
lapul a millió idegben
úgy öregedsz meg, hogy nem marad
markodban semmi, csak kis darab
ráncokba rendezett bőrredő.
Nem vagy te fű, ami újranő,
hűs liget sem, ami kiszárad.
Zivatar leszel csak, tenálad
maradó, azután elmenő.
Megvonod még egyszer a vállad,
ki tudja, ami volt, újra jő.
Apró kis csillogó szemekbe lábad
előtted a járdán az idő.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.