(Hattyúdal)
Akkor már nem írtunk verseket
feküdtünk parton és elveszett
kagylókból hallgattunk a süket
mélyet
Zúgott a tenger és telt, múlt az élet,
habja kivágott a partra,
megzavarva a sok követ.
Nem néztünk már oda, készakarva
hallgattunk közöset, mélyet
Partra vetült azután az az este,
talán a sok kicsi kagylót kereste,
és abba a sok kicsi kagylóba hűlve,
épp olyan rettentő, halálos messze,
mint gondolni néha a végtelenre,
csillanva, mint a hold, elmerülve
felhőbe, éjbe, a jéghideg űrbe
feladtuk végleg, mi elveszett.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.