Nincsen már kenyerem. Borom is alig.
Elértem az egyik faltól a falig.
Az, ami gyermekem, feleségem,
az, ami ami, és az ami mégsem.
Vannak még keserű, szomorú uzsonnák,
suttogva eltörő, a kertre rogyó fák,
öregség terhébe rokkannva a kamra.
Tényleg már túl sokat gondolok magamra.
De néha még, megállva, halálba hanyatlón,
feküdve eldobott ruhaként a padlón,
köszönve a sok drága jóakarómnak,
hogy meghagyott sihadar fa mellé karónak:
megállok néha pár tétova éjen.
Kapirgálok ezen a sok semmiségen.
Azon, hogy mi vagyok. Hogy ami lehettem,
füstként hogy oszlik el idegen egekben.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.