(Előszó)
Fogadd el különös kegyelemképpen,
hogy úgy halhatsz meg majd, hogy éltem.
Amikor nézel majd az örök messzeségbe,
gondold majd akkor, hogy nahát, de végre
nem szeretlek már hiába.
Hisz nem leszel benne a világba.
Nem leszel majd, kire gondolok.
Nem lesz a sok buta életeimre ok.
Lesz majd egy tétován cikázó áram,
parányi emlékem terólad, nálam,
szívemben piszoknyi semmiség.
Elszáradt, kis világ. Cseppnyi ég.
Ülök majd éjsötét ablakokban,
figyelve téged, hogy íme, sehol van.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.