úgy peregsz le rólam, amint a kéreg,
kimondanálak, de félek
mint megriadt madárraj reppen
el a számról, hogy meghalok ebben
a régi, nagy titokban, hogy odafenn
hogy ül meg fényesen, melegen
mind, ami gyönyörű, de te nem
valaha foghattam álmomban a kezed.
Ma már csak nézhetem, teveled, az eged.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.