Figyelj most arra, hogy mit súgok,
mert ennél már halkabban nem tudok.
Hullani alá le a kőre,
feküdni aléltan le tőle,
ősszel az avarnak lenni,
zörögni dehogyis menni,
kushadni benne, mint kisegér,
mindennél csendesebb te legyél,
ne vegyen észre a lihegő
vicsorgó fogakkal az idő
Ülni csak messze az estében,
mint ahogy a pohár estében
bámul le a konyhakőre
Ne gondolj énreám előre,
emlékezz inkább csak vissza.
Tiszta volt a szemem, tiszta.
Szinte nem létezek, mintha,
alig is gondolnék magamra.
Látlak még, úgy hiszem. Nehogy ma.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.