Búcsúzóul még itt hagyom,
keserű hegedű dallamon
hogy csillant a szemed, balzsamos,
hogy lettem teveled hajlamos,
kötve be a térbe, örökre,
alig egy kicsivel fölötte,
s hogy simult árnyékod enyémre,
s halmoztam reményt a reményre,
s csillant mint nyárfaág, őszi láng
ezernyi féldrágakőszilánk
a perc. És vált aztán örökké.
törve az időt is e ketté:
előttedre és utánamra.
Búcsúzóul még itt hagyom,
csikorgó hegedű dallamon,
hogy vetült reszkető sugár arra.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.