Nézd csak, hogy semmi sem változik.
Messzi pusztákba kiáltozik.
Száll el a szó, sose vissza.
Marad mi volt, csak a puszta.
Belakjuk.
Tétován bolyongó alakjuk,
ledőlve hátul az ólban.
Nem olyan jó, de hát jól van.
Etetjük, trágyázzuk, etetjük.
Meghalljuk, nem értjük, feledjük.
Betöltjük a saját belébe.
Mi magunk ülünk a helyébe.
S a sírnál, hol süllyedel,
ezerszáz êvedre nem felel
jövődnek ezerszáz éve.
Magába kötve mint kéve.
S ha kérdezed az ézes fiadodtúl,
mik vogymuk, nem érti; azon túl
ne várd, hogy bármit is értsenek.
Éltél. De kinek is érte meg.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.