ha elmondhatnám, hát elmondanám,
vagy ha hogyha senki se szólna rám
zavar, hogy száll el a szélben a hajad,
mert fújja a világ és megtapad
néhány kis szála a szádon;
zavar, hogy még mindig ugyanúgy látom
a szemed, mint akkor, bár zárva volt.
Zavar, hogy valahogy áthatolt
ezen a millió éven.
Egyenes egyedül csak az enyémen.
Úgy hajlik miattad időm, a terem,
nem tudom meddig bírom még egyedül velem,
magammal mérni e végtelent.
Meghalok, kedvesem, és te lent
nem vársz, mint földre hullt pillanat.
Félek, hogy örökké megmarad
világon az, hogy te nem szeretsz.
Hogy sehogyan máshogyan nem lehetsz.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.