Nem marad semmi sem egészben,
nem tudok semmit, és nem értem
azt sem mit azt hiszem, jól tudok.
Fordul a világ és fordulok.
Kicsikét nézed és felrobban,
és akárha volna már romokban,
romokból épül fel a világ.
Szilánkok néznek le tereád.
És végül az egészben elmerül
napsugár, valahogy legfelül
mégis a fényesség megmarad.
Nézed az árnyékban önmagad.
És ebben az utolsó vakságban
megérted, mennyi konokság van,
mennyire sohase adni fel
semmit, és a semmi megfelel.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.