Ez aznap volt, amikor senki lettem
úgy emlékszem, céltalan követtem
valami árnyékot valami falon,
s mivel nem nyílt rá eléggé alkalom
meglátni minek az árnya a jelen,
adódott végül a végtelen.
De ezzel sem lett végülis megoldva semmi.
Maradt csak úgy ahogy, magamba lenni.
S apró kis rések ha nyíltak is néha
erre a szorongó, buta kis buborékra,
nem látszott azokon semmi jó.
Csak rettenet, pusztulás, millió.
S így, hogy velem ne kelljen ti legyetek,
megmásztam az összes hegyetek,
kiittam minden szép tavatok,
hallottam az összes szavatok.
S most, hogy immár egy ideje
senki se lettem én, mire te
szemügyre vennél, hát meghalok.
Csendesen, akár az angyalok.
S mivel, mint angyal, már nem vagyok,
leszek mint úgy, ahogy hagytatok.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.