Itt vagyunk gusztus huszadikán,
alkotmány régi uszadékán.
Magyar tűz loboglik, nem görög,
fenn magyar petárda mennydörög.
Ezerszáz éve már, számolom,
itt vagyunk, egymással, szánalom.
Szívünk rá néha visszadöbben:
nem lettünk sehogyan se többen.
Valahogy minden úgy meggátol.
Volt aki menekült magától.
Szkájpon a csetek oly meghittek.
Valahogy párunkat elvittek.
Egymásra vagyunk itt utálva már,
iszik rá az összes töröktatár.
Elhullt már a sok dicső portya.
Kié a nemzet uccsó kortya?
Itt állunk, ki tudja mióta.
Kidőlünk aztán, mint diófa.
Elapad végül a kutunk is.
Elfújja a homok utunk is.
És ott ülünk végül mind, a porba.
Valaki szarik a bokorba.
Mellettünk a világ elhalad.
Tekintsed, szép hazám, tenfiad.
És a por száll, ha mintha valami.
Csak a sok könyörgést hallani.
Nézi a semmit a Jóisten.
Bólint, és eloszlik a füstben.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.