Mint lepke kélt agyamban,
ebben a szürke, nyúlós kis anyagban
reggel egy dallam, és nem hagyott.
Akár jégvirág, ráfagyott
mindenre, és egyre csak szálldosott.
Mindent elöntött és átmosott,
s akár a mustban a bor, csakugyan erjedt,
s minden kis darabban tovább is terjedt.
Így bármerre mentem, az elémbe szállt.
Nem kerülhettem el, és akár a halált,
ezt is az agyamban dédelgettem.
Így éldegéltünk mi, édesketten,
a dallam és én, aki gondolom.
Soha egy percre sem felejtettem,
és azt hittem, már soha nem fogom.
És azután, délután, egyszere, valahogy
elröppent, pont, ahogy sok dolog
elvész a világban: úgy, hogy van,
ugyanúgy elveszett, nyomtalan.
És azóta, agyamban, azon a részen,
ahol a dallam volt, nagyon egészen
üresen ásít egy kis darab.
S ez, amíg én leszek, örökre megmarad.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.