Amint bársonyos, édes lánybőrödön
elfut a fény, ahogy elszököm;
hinni se mertem, hogy van remény;
olyan sohasem volt, hogy te meg én,
olyan volt csak, amit álmodok.
Mindig volt okotok látnotok,
ritkán se voltam bár látható.
Remény se voltam, mi várható.
Ma már csak emlékek áradnak untalan,
hogy te meg én, mégiscsak, hátha ha van.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.