Amikor végül is, utószór láttalak,
elrepült az égen pár darab
paszomány felhő, és az udvaron
fújta a szél magát, jaj nagyon
meleg volt akkor a téren.
Mosolyod volt akkor az, ami egészen
végig rám maradt az útra.
Elszórtam minden mást, messzire futva
messzire maradtak tőlem a dolgok.
Nézem még néha, ha hogyha mosolygok,
tükörben magamat, hátha egy cseppet
hasonlít, ahogyan gyönyörű leplet
borít rám zuhogó kacagásod.
De nem lehet. Sohasem lehetett máshogy.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.