Messze van, mindég, a sugarad,
pillád se rebben, se madarad,
úgy hullasz reám csak akár az árnya,
ívének számtalan kósza kis iránya
zenét minekünk. Muzsikát.
S amint az űrökön úszik át:
legyen az idő, a tér is csak zene,
mintha a távolság lélegzene,
mintha te nem volnál rettentő messze,
mint fénysugár vissza az égbe eresztve,
mint madár, és vele az árnya.
Nem jöttél időben világra,
kicsilány, nem éltem időben.
Most van a világom lemenőben,
most van a világom végén nekem.
Néha még pislogok, félve, az időre,
és haldoklok, időben előre,
s lépkedek csillogó fényéveken.
Nem érsz a végére, nem szabad.
Maradj csak, amilyen messze vagy.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.