Mivel többé nem látlak,
felcsapok én keltának.
És épp úgy, mint a kelták, régen,
ellakok a világvégen.
S bármi néha arra járna,
vad viking vagy bamba bálna,
elfordulok, ne is lássam,
milyen nagyon mélyre ástam.
S ott, alul, a gödör alján,
ahol nincsen görög, talján,
csak latin meg hősi hellén:
elalszunk egy mamut mellén;
s ahogy egyre jobban mélyül
az a gödör, mink kevélyül,
dafke rólad álmodunk.
És azután meghalunk.
Ezer év se, már kiásnak,
jók leszünk még vén piásnak,
asztal mellé, kibicnek.
De onnan is kivisznek.
Pitypallatos hajnalon,
énekelünk, nem nagyon.
Csupa régi éneket.
Nem nekünk és nem neked.
Hanem csak a pitypangoknak.
Csupa madár füttyhangoknak.
Csupa reggel hidegnek.
Üzenve, hogy szeretlek.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.