(Egy katicabogárhoz)
elrepültél
hogy zümmög a rét, üde
friss aromák iramodnak a fűben;
fényt hoz a szél ide,
fújja fák levelét kimerülten.
Mire megy ma a nap veled?
Látod amarra a távolt?
Csillan-e még vele kék szemed,
messzire szórva a mámort?
Futsz-e még valaha? Lábad
mászik-e kőre, virágra, a fára?
Nézd, a világ hogyan árad,
hogy semminek nincs szeri-száma?
Katalinka, szállj el, jönnek.
Nincs menedéked a tájtól.
Nézek utánad, a könnyek
függönye távoli zápor.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.