(Értekezés a semmiről)
Akkor az kérted, hogy írnék-e verset,
"szerelmeset", és csak neked,
s én megmutattam akkor azt a percet,
és az összes utáni perceket
...épp tavasz volt, zsongtak a dongók,
akkor keltek ki, szinte abban a percben,
mutattam dalukat, a messzire zsongót,
s hogy reptüket mennyire szerettem
...s a réten már bújtak ki szépen a sárga,
semmire való kis virágok,
s az égen a ragyogó napfénybe zárva
milliárd ragyogó világok
...és mutattam neked, hogy mennyi
sokaság figyel most mindent,
s hogy mennyire nincsen esély se lenni
nekünk pont e földön itt lent
...s hogy nincs esélye, hogy egyszer
egy pillanat másikat megnyit,
s hogy mennyi de mennyi sok ember
szeret sok mennyit meg mennyit,
...mert nincsen idő és nincsen élet,
csak te vagy és én itt a réten,
és csak érezzük mi ezt az egészet,
csak mi szállunk töredék egészen
...és annak, hogy mi ketten együtt
élhetünk ezen a szilánkon,
és hogy egymást mi ily nagyon szeretjük,
esélye sincs a sok világon.
Te megvontad válladat: "Verset."
S futottak cseppek a fákban.
És én, engedve szállni a percet,
megcsókoltalak, és nekiálltam.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.