www.ultima.ratio

Mint büszke bárka, úgy szárnyal
a déli ég, és millió árnnyal
simítja végig a tavaszi rétet;
beszívom, s lassan kifújom a létet.

Madárraj rebben az ágon.
A levegőben sok pici lábnyom
illan a habkönnyú szélben.
Fekete varjú száll odafent az égen

...mivelhogy nem tudom leírni,
próbálom vahahogy kibírni,
hogy éltetnek tudatlan, lágy erek.
Részecskék közötti tág terek.
A mindenség, az, ami nem kerek.
Az egyedi dolgok közötti semmi.

Eláraszt az a sok üresség.
Nem kell még elmenni. Nem kell még.

Ha meghalok, hozzám ne jöjjetek.
A élet egy aprócska szörnyeteg,
belülről rág, amíg véget ér.
Ne bánkódjatok semmiér',

nincs idő, nincs neki rá oka.
Elporlik, akár a vasfoga
a mindent megharapó világnak.
Sok kicsi odvában kivárnak

a soha nem változó parányi dolgok.
Megmarad bennük a múltatok.
És ahogy egy emlékben bennetek mosolygok,
úgy lobban újra, úgy ég a sok

egykorvolt csillag, ha felvillan,
hogy voltam itt egykor, és nem voltam.

(rögtönvers)

...hogy küzdenek égen a csillagok!
Hogy hallgatom őket, és hallgatok.
Szállnak mint szárnyak az évek

akármeddig, én elérek.
Pont addig látok, míg akarok.
Az idő csak álom, s mint ahogy
telni sem képes, úgy fogyni se.

Nincs közben gondolni semmire.
Épp ahogy képzelem, álmodom:
gyönyörű állad a vállamon,
cseppnyi kis lényed, hogy eltelik.

Elnéznéd, édesem, estelig.
Elnéznéd, hidd el, hogy szeretlek.
Ahogy fent angyalok lehetnek,
örökké abban a jelenben.

S hagynád a kezed a kezemben.

Elmondhatnám, mert elmondhatom.

Úgy tombol énbenned mindegyik atom,
minthogyha mindegynek neve lenne.
Úgy ülök ebben a tébolyban benne,
mint én saját magamnak én saját bajom.

Egyedül vagyok itt. Nagyon.
Párkányomra a hideg ül.
S reggel, ha nagyvégre kiderül,
pirkadat jön rá csak, folyékony.

Nézem az jó eget, de vékony.
Éppen hogy metszi a földet.
Az, ami az akart, zöld lett,
kéken hull reá többi.

Ez kellett, ez akart jönni.
Minden más lenne, ha lehetne.
Szép lenne, gyengéden szeretne,
nem lenne hiánya semmi.

És itt ülve, nézve e hiányod,
egyedül nevelve a lányod,
fiaid, az összes esélyed,
mindent, mi lehető: feléled,

túlcsordul bennem a fájdalom.
Több vagyok, hidd el, mint láthatom.
Sokkal több annál, mint lehetne.
Ha lehetnél az, aki szeretne.

Rendszerint van ott egy szék, vagy
egyéb felborult holmi, elég nagy,
azt újra fel kell állítani,
de ha nincs, a környéken valami

egyéb alkalmas bármit kell találni,
ami elbír, és arra kell felállni.
Ezután a testet fél karral gyengéden
átöleljük, pont úgy ahogyan régen

ünnepkor vagy valami ilyesmi.
A súlypontot lejjebb kell keresni
most viszont, kábé a deréknál,
mert megbicsaklik, és elég pár

ügyetlen mozdulat az egészhez,
s mindketten leesünk. Nehéz lesz.
Erősen szorítsuk. Most kissé emelünk
a testen és a velünk

hozott késsel vagy egyéb éles
szerszámmal egyetlen, széles
mozdulattal a kötelet vágjuk el.
A vállunkra hanyatló, elernyedt holttesttel

a székről lehuppanva, szuszogva,
álljunk meg lábunkon, és minthogyha
zsák lenne, fektessük a földre.
Maradjuk kicsikét mellette,

míg az illető hatóság érkezik.
Válaszoljunk, ha kérdezik.
Hogy ki volt, s hogy vajon mért tette.
Nem értjük. Talán ő értette.

(Teendők hirtelen halálom esetén)

Megetetni a macskát,
kipucolni a mocskát,
telefont töltőről levenni,
maradék kenyeret megenni

lenni

És este, mikor már nincs hova menni,
megpróbálni az otthagyott semmi
kis világba helyezni magadat.
Kortyolni még, ami megmaradt.

S ha lábodhoz fekszik a puha éj
(nem zörren, nem szuszog, nem remél),
gyengéden pofája alá
tedd a két kezedet, és ha rá
reszkető sóhaja imbolyog: úgy legyen.
Tartsd amíg tarthatod, melegen.
Ne gondolj azon túl őreá.
Meghalt már. Nem mozog. Nincs hová.

Merre dúl a fagy ma éjjel,
reggel úgyis felderül.
Kelő nappal szórja széjjel,
zsenge tűre jégcsap ül.

De távol, ott a tünde égen
ezer szeget láthatol,
s úgy tűnik, mint egyszer, régen,
csontodon is áthatol.

Fénye van a régiségnek,
árnya csak a földi mának.
Keresztjeid elkísérnek.
Adj esélyt most egy imának.

Minden már volt; még ami lesz,
elpattan, akár egy karperec,
elhull mint szirom és eliramlik,
mint pataknak sodra, mint megannyi antik

komódnak mélyén a régi por.
Minden kis sarokba elhatol
kinyitott ablakodon át a szél.
Nem áll meg, nem dohog, nem remél,

csak áll bent a tétova, friss huzat.
Nem találsz benne, csak tévutat,
mégis, majd egyikre rá kell, hogy taposs,
és sóhajt a kis szirom, benne a kis piros

foltja mint vér ül a szőnyegen.
S mint egykorvolt szerelmem, ő nekem
vallja a szerelmet magamban.
Nem kéne, tudom, de tudom, hogy feladtam.

Leszállt a didergő, kormos est,
imbolygó árnyat a falra fest,
ég alja már csak egy kis szelet,
karéjnyi égbolt; én rádobok
fekete éjszaka, fekete szenet.

Koppan a tájban a sötétség,
mint csizma a padlón, ha levették,
elnyúlik szépen a táj felett;
lehúnyom szemem és álmodok
fekete éjszaka, fekete szenet.

Mellémkúszik a torz hideg,
nem tudok húzódni senkihez.
Nem tudok elfutni, nem lehet:
körbefog minden, s rám taszít
fekete éjszaka, fekete szenet.

Hogyan lehetne vége már.
Szívem mint gubbasztó kékmadár.
Szemében pislogó rettenet.
Szél ébred, tüzet a tűzre szít,
fekete éjszaka, fekete szenet.

És ellobban lassan a régi nap.
Ki enni kér tőle, az enni kap.
Kinek van, tüzére rátehet
fekete éjszaka, fekete szenet.

Elalszik végül a fekete szén.
Ott ülök mélyen én a közepén.
Kilátszik elfúló susogásom.
Elrontott életem. Semmi másom.

Most, hogy már őszül a szakállam,
elmondom azt, amit találtam

képzeld, a macskának száz ezer
szeme van vetve rám, míg hever
magában a langyos melegben;
képzeld el, mennyire szerettem

szaladni, amíg a lábamat
nem húzta fájdalomáradat;
mennyire láttam, hogy mennyire ömlesz,
hogy bármikor rád nézek, mindegyre több lesz

s úgy amint a virág, úgy hullt el az élet.
Nézem a fent maradt semmiseséget.
Nézem, hogy károg el az égen pár madár.
Nézem, hogy múlik el, ami volt, hogyha már

nem vagyok, legalább éljek.
Szememet szegezve messzireségnek.
Lábamat abba a világba megvetve,
mi lenne ha akárki, akár te, szeretne.

Ősz van; ilyenkor mindig
csordultig telnek a vedrek.
Azon töprengek, mióta szeretlek,
de csak súgnak a lombok, leintik

avaron kavargó árnyakat.
Nem maradt nagyon sok, talán csak pár falat
tétova napfény a réten.
S mint egykoron akkor, réges-réges-régen

lobban a fán a sok levélke,
táncol a csendben a félhomály,
s bár próbálom állni, hogy messze szállj,
nem vagyok elég rá. Legyél te.

Egyedül maradtál; hanyagul
dobd át a szelet a válladon.
Otthagytál mindent, már nagyon
ne keress mindenre választ.

Te maradhatsz csak egyre, ím alul.
Szerteszóratnak mindenek.
Már azt összekaparni fáraszt,
hogy kinek, mikorra, hol legyek.

Maradj magadnak! Biztatod
szegény kis lovacskád, kapasson.
S úgy gördül alá víz, ahogy
sziklát kér nehézség, maradjon.

És ha már itt maradt, álljon.
Ne dőljön bután önmagába.
Értem, hogy fájdalom. Fájjon.
Szüljön értelmet a világba.

Hisz bűnös vagyok, mint annyi még.
És eltűnődök, mint régiség,
saját romjaimra hulltan.
Nem vagyok más, mint a múltam,

akármennyire semmiség.
Nevet rám a könnyű, léha ég,
futnak el felettem fellegek.
Nem vagyok jó, hogy még jobb legyek.

Nem vagyok elégnek annyi.
Próbálok magam maradni
abban a létben, mi én vagyok.
Elmúlok lassan, és nem hagyok

utánam nyomozni bármit.
Marad a szőnyeg, a kárpit,
a laminált padlómon pár piszok.
Az emléke annak, hogy mért iszok.

(Hévíz, 2023-10-09)

Túl korán ért be ez évben a szilva,
és azon töpreng a földre lehullva,
mi maradt végül az ágakon;
el-elringatom bánatom,

csitítom, tengermély, kék szemét
lehunyja lassan, és szép zenét
dúdolva csendesen elhagyom.
Egyedül vagyok, de nem nagyon.

Vannak itt időnként lágy szelek.
Mit bánom az egészet, felkelek,
eljövök-elmegyek, csendben elmolyolok
valami kacattal, morogva rámolok,

semmi sincs megint a jó helyén.
Aztán ott ülök végül a középen,
és nézem, hogy én vajon hol vagyok.
Odakünt tündöklő kilátás felragyog,

az égen már dereng az alkonyat.
Feléje fordítom arcomat,

s hagyom, hogy sugarát szórja rám.
Már öregebb vagyok, mint nagyapám.
Vénebb, mint apám volt valaha.

Elmúlt e napom és nem jön el már soha.

Akkor még

nem szerettél; kerestelek.
Egyszer titokban lestelek
a rossz kerítés kicsi rácsai közt;
s láttam akkor egy cseppnyi szöszt,

szőke kis pihéket, egy kicsi mellet.
Szállt mint a szélvihar, feléd a lehellet,
s zúgott is hozzá, mint őrült, a zivatar,
szív dobogása, ha tudja, ma mit akar.

Áll kába levegő. Ami röppen
az iszonyú némaság köröttem.
Nem moccan egyetlen felhő az égen.
Semmi sincs mostan, csak nagyon-nagyon régen.

Próbálom gyengéden felfejteni.
Szakad a jó idő, nem engedi.
Amit így végülis belőle kihántok,
elszáll, mint mozdulat, elhull, mint virágok.

Valami örökre elmaradt.
Elúszott, elgurult, fennakadt.
S most ott ül az örökre kiszáradt ágon,
mint utolsó szirom az utolsó virágon.

bokrom ezernyi madárral
száll ide szól a madárdal
röppen a szél, csupa súgás
csak te vagy senki se sincs más

nézem a fám alatt ülve
hogy fut a fény el az űrbe
hogy viszi hírem a messzi
térbe de mégsem ereszti

földem a bánatot innen.
Mennyire messzire minden.
Mint ülök itt a magányon.
Mint puha hóban a lábnyom.

Száll a szél, de te csak kapaszkodj.
Akár hogy fúj el, csak akard, hogy
emlékezz arra, mi nem lehet.
Fújd el, mint vihar, a felleget.
Bújj el a szakadó víz alá.
Maradj, mit elraktak bárhová,
s feküdj ott, csendesen, nehogy hogy.
Várd meg, míg elébed, reád rogy
idő, hogy megkérjen, ne teljen.
Várd meg, hogy valaki feleljen.
Halld meg majd békén a válaszát.
Akár a vadász a rét vadát.

Ha nem szeretnek, azt viseld el békén.
Senki se ér tovább a saját végén.
S ott, ahol kalandoz tétova ujjbegyed,
más ember kezdődik, nem neked.

Nézz akkor mélyen a világba.
Mint aki kút mélyről kilátva
várja, hogy jöjjön majd az Isten.
Nem jön el. Eljönne, de nincsen.

És akkor ott, annak a kútnak az alján,
éld le az életed, s kivakarván
magad a temérdek szar alól:
képzeld el őt ott, ahogy ott van, és ahol

nem gondol rád egy gyors percre se.
Nem érdekled. S mintha te
volnál csak kicsike csepp víz ott a kútban:
megcsillansz szerényen. Ne legyél az útban.

lepke röppen, erre-arra,
körülötte felkavarva

felettem

idő veszi körbe, merre,
önmagába föltekerve

mi lettem

olvad a pad, forr a távol,
kiszüremlik oldatából

az a nyár

s lepereg, mint őz, ha sután
szökken el a másik után

kitalál.

És akkor ott, akkor egy perc alatt
odabújt mindegyik pillanat,
s mint fény suhan, valahogy minden áll,
akármit akár hogy mondanál

megtörött akkor a világnak a rendje,
s mit magára tekintő cseppnyi kelengye
lepedőt terített odakint fönt az ég.

Nem tudom, nem hiszem, mintha rég
lett volna ennek a világnak értelme.
Itt ülök egyedül, s nem tudom, mér' kellne

hinnem hogy van miért élni még.
Minden, mint bármi, oly semmiség.
Minden, mit bármi, már csak dalok.
S ha így marad, ameddig meghalok,

s annyi sem lesz mint a pillanat,
mi akkor ott, melletted, ott maradt,
annyi se lesz csak, mint felette
az szép messzeség, lehetne.

Csak álltam és néztem a tájat,
mögötted, ahogyan áradt,
s láttam, hogy amit látni kell,
nem tudom pótolni semmivel

ha eltűnt. És eltűnt az élet.
Csordogált kissé, feléledt
pár kicsi zugban, majd tova
szállt, mint ezernyi kis puha

kezemen tapasztalt izgalom.
Egyedül vagyok már. Nem nagyon.
Egyedül szántom a tájat.
És mind, ami kezemre száradt,

fáradtság, öregség: nem kopik.
Simogathatnád hajnalig.
Vén vagy már te is. Mint jó idő.
Fű csak, mi rétünkön újra nő.