www.ultima.ratio

Utolsó szavam majd ez legyen:
ugrálni akarok fellegen.
Úszni a napsugár árjain,
kinyújtóztatni vágyaim
valami gyönyörű tájon.
Akkor már semmi se fájjon,
ne ráncoljon a gondolat.
Őt lássam már csak, ne pont olyat,
ne legyen képe már semminek.
Csak tél legyen, és nagy hideg.
S hulljon a földre csak számolatlan
a feledés, s hogy megnyugszom abban.

(Träumezeit)

Odakint magány van; a teraszon
macskák fekszenek fakupacokon.
Körben a végtelen messzi éj
közelebb lopakszik, enni kér.

Belepislogsz a csillagfénybe.
Hacsak a szomszéd csillagig elérne, 
nem ülne mindenen fekete gyom.
Mázsányi semmi a világomon.

Csak éjszaka van némi tünde fény,
ha megcsillan álmaim ünnepén,
s tündöklő , szivárvány új ruhát
öltök s mindenen újra át

zuhanok, szaladok, csillogok.
Nincs többé semmi, csak én vagyok.
S e mindenen úgy töltöm éveim, 
hogy semmi se fogyakszik, nem telik,

és tócsákba gyűlni vagy folyni se fog.
Mi odakint csendesen elcsorog,
megszárad bennem, s mint angyali kardal,
dalával csókol meg végre a hajnal.

Nincs idő ebben a kis időben
utánaszaladni, hogyha ő nem
moccan egy szikrányi pontot;
az egymástól kétfelé bontott

sokaságnak te része vagy.
Futnék csak vissza, de úgy lehagy
rideg, zord fénye a jelenemnek,
hogy szemembe makacsul belemennek

a rettentő távoli dolgok.
Nem vagyok veled, és nem vagyok boldog.
Védem csak álmaim ablakát.
S ha súghatnék neked még, oda át,

azon a végtelen sötéten túlra:
én súgnám, ha lehetne, zúgva.

(Egy szabadon választható férfi verse)

Ezt most csak úgy itt hagyom ,
megvetetlen ágyamon,
cihát, fodrot,  repedést,
visszafojtott nevetést,
szőnyegen a csíkokat,
némi szöszmöszt, nem sokat,
egy kis port a polcokon,
meszesedést porcokon,
véremnek a sűrűjét,
szívemnek a jobb felét,
lerakódást tüdőben:
rátok hagyom, időben.

De az, amit majd elviszek,
susognak, mint friss neszek.
Forgolódnak víz alatt,
suttognak, mint sült halak,
cikáznak, mint ágakon
fénysugárnyi lábakon
fényévöreg hírmagok.
Magamnak majd meghagyok
gondolatot, oly csodást
a mindig másra gondolást.
Egy titokzatos életet.

Nem kapod meg. Nem lehet.

(lassan, dünnyögve)

Íme hát, túléltem apámat,
és bár a hazám elveszett, én a házat
rendben tartom, el nem hagyom.
Egyedül vagyok, de nem nagyon,

és lassan már meg sem kottyanok.
Amit ma elhagyni akarok, elhagyok.
Ha hiányzik valami, eldobom.
Magamat megölni nem fogom.

De mégis csak, nagy néha, lenge esten,
ha léha szél fújkálja tétova testem,
eszembe jut kicsit, amidőn hajdan,
amikor bárkitől valamit akartam,

hogyan is szaladtam lobogó hajjal,
akár a fekete éjszaka után a hajnal,
új napot fütyölve, boldogan.
Néztem a jó időt, hogy rohan.

Vagy álltam csak bármilyen viharban.
Tudtam, hogy, jaj... , tudtam, mit akartam.
Hogy minden nap mindennap új napot bontson.

És most csak élek itt, ámulva mindeme roncson.

Majd úgy lesz, hogy egyszer meghalok,
körbevesznek a kvantumok,
üzennek egymásnak híreket,
de nem nekem, de nem neked

... s valahol, talán a semmiben
utoljára még elhiszem,
hogy van az a valami valahol,
mint akármi, akárhol, bármikor,

és ebben a lehető jelenben,
mi nem létezik, még nekem sem,
összeér újra a végtelen.
És csak neked. És csak nekem.

Egerekkel éltem, de elhagytanak.
Mostanra már csak pár szöcske maradt,
vagy tücsök,  vagy bánom én,  bármi.
Nincsen a nap alatt semmire várni,

és éj után sem jön, csak bamba nap.
Rágcsáló népem, én kiirtottalak,
most nekem kell egész nap rágni.
Fal mentén bújni és vágyni.

Beszökik néha egy kósza légy.
Megrezdül tőle a puszta lég.
S odakint, rekkenő melegben,

egy léggyel kevesebb terekben,
felsír egy madár, hogy béke van.
Nincs többé világ. Csak vége van.

Az embernek lakni pont elég egy lyuk.
Lényeg,  hogy rendesen befedjuk.
Odalent sem lesz majd tágasabb.
Csak férgek,  meg pondrók,  meg hangyasav.

A létrejött teret csak töltsük ki.
Lássuk be, nem tölti más senki.
Van falunk, hátunkkal tartani.
Nincs dolgunk semmi, és nincs, ami.

Ebben a helyzetben nyugodjunk.
Innentől semmire se gondunk.
Meghalunk,  reppen majd távirat.
Nem bántjuk többé a másikat.

De nem nőhet virág a lyukon túl.
Nem megyünk messzire magunktúl.
A lyuk mélyén nem lakik senki más.
Várunk, míg valaki majd kiás.

Csak várom az időt, hogy eltelik.
Bámulnák angyalok, nem merik. 
Szivárog a szabad akarat. 

Szemernyi szerelem sem maradt.
Ami van, csupán a puszta lég.
Forróság, üresség, semmiség. 

Hogy élhettem ilyen sok évet,
nélküled, a semmiséget
hogy törtem sok évnyi darabra.

Egyetlen pillanat maradna,
abban a gubóban megélne.
Hogy szeretlek, s az is, hogy te mér ne.

(B. P-nek)

Hogy bűnös vagyok, azt jól tudom,
de hogy hogyan, azt fel nem foghatom

...lassanként, mint hogyha szállna,
felszáll a koszos napvilágra
a füst, és agyamra száll a köd;
zavar a világ, s ha fellököd

újra csak a talpadra áll.
Lehetne keretnek napsugár.
De nem marad más, csak a vaksötét.

Tapogasd kicsit a szegletét.
Bújj meg az utolsó sarokban.
Hol harag van, ott már csak harag van,
gúzsba köt rettentő ága.

Lehettem volna a világnak világa,
tündöklő holdfény a tó vízén.
De csak düh lettem, és dühvel én

zuhantam irdatlan mélyre.
Körbevesz itt lenn a létemnek réme.
Hogy tovább kell élnem, de nem merek.

Bocsássatok meg, emberek.
Nem lettem sehogyse kiváló.
Sem hogyan szívekhez közel álló,
vagy akárcsak szenvedett ez vagy az:
nem lettem kedves, és nem lettem igaz.

S ahogyan lábotok avarban gázol,
és felveri surranó léptetek:
gondoljátok meg: igazából
semmit sem tehettem értetek.
Nem voltam eléggé erős, se bátor,
csak szélvihar, mit elereszt lassan a távol,
és feszengtem benne, mint fűben a neszek.

Őseim kihúnyó haragja leszek.

Nem tudtam,  hogy ilyen hatalmam van,
hogy maradhattam kikapartatlan,
nem vitt el se ördög, se himlő
nem lettem a földdel egyenlő

s nincs most már semmilyen dolgom.
Egyik szavam a másikba fojtom.
Savanyú lőre a számban a dallam,
s már oda se kapok, hogy kikaparjam

magam a temérdek okádék alól.
Az, ami voltam, már nincsen e világon:
rendesen, lásd, meg se halhatol.
A maradékot, ha megmaradt, kívárom,
s nem nyelvem vissza, ha visszajő.

De mért nő a gyom, hogyha levágom,
és mért vágom le, hogyha újranő?

Talán durvábban kéne, tán szigorúbban,
nem ilyen kedvesen lenni csak mindig az útban,
talán oda is lehetne csapni végre.
Tán úgy kéne élni, bármi is égne

az aláhullt évek, évadok
mázsái mélyén. Vagy hogy nem csak én adok.
Harmincnégy tonnányi szomorú én.
Lobogva magam a föld kerekén.

Ameddig élek még, ki tudja, pár hónap.
Pár óra. Pár év. Hogy maradjak meg jónak,
biztosan kevés, és biztos, hogy nem elég.
Zavartan kapkodok emiatt hát feléd.
Talán ha hozzád még valahogy elérnék.
Nem hiszem, nem tudom, elég-e, elég még

századjára is csak téged szeretnem.
Ebben a gyönyörű faragott keretben
festeni újra meg ebbe azt a telet.
Hogy nem szeretsz engem, és biztos, hogy nem lehet.

Libbent az függöny és a rések között
egy aprócska égbolt is ideszökött,
kilestem titkon, mint hajlatot

két ág között, s az ablakot,
mint virágot, szélesre tártam;
egy szellőcske repkedett bátran,

és bogárkák zümmögtek hozzá.
Fenyvesek hajlottak tobozzá,
fellegek pislogtak fehéren.

Remélem, azt talán megérem,
hogy megérted, miért e áhitat.
Hogy mivé lett ez a sok évtized,
hogy végre már, egyszer majd elhiszed,

és engem csak, nem azt a másikat.

Mint büszke bárka, úgy szárnyal
a déli ég, és millió árnnyal
simítja végig a tavaszi rétet;
beszívom, s lassan kifújom a létet.

Madárraj rebben az ágon.
A levegőben sok pici lábnyom
illan a habkönnyú szélben.
Fekete varjú száll odafent az égen

...mivelhogy nem tudom leírni,
próbálom vahahogy kibírni,
hogy éltetnek tudatlan, lágy erek.
Részecskék közötti tág terek.
A mindenség, az, ami nem kerek.
Az egyedi dolgok közötti semmi.

Eláraszt az a sok üresség.
Nem kell még elmenni. Nem kell még.

Ha meghalok, hozzám ne jöjjetek.
A élet egy aprócska szörnyeteg,
belülről rág, amíg véget ér.
Ne bánkódjatok semmiér',

nincs idő, nincs neki rá oka.
Elporlik, akár a vasfoga
a mindent megharapó világnak.
Sok kicsi odvában kivárnak

a soha nem változó parányi dolgok.
Megmarad bennük a múltatok.
És ahogy egy emlékben bennetek mosolygok,
úgy lobban újra, úgy ég a sok

egykorvolt csillag, ha felvillan,
hogy voltam itt egykor, és nem voltam.

(rögtönvers)

...hogy küzdenek égen a csillagok!
Hogy hallgatom őket, és hallgatok.
Szállnak mint szárnyak az évek

akármeddig, én elérek.
Pont addig látok, míg akarok.
Az idő csak álom, s mint ahogy
telni sem képes, úgy fogyni se.

Nincs közben gondolni semmire.
Épp ahogy képzelem, álmodom:
gyönyörű állad a vállamon,
cseppnyi kis lényed, hogy eltelik.

Elnéznéd, édesem, estelig.
Elnéznéd, hidd el, hogy szeretlek.
Ahogy fent angyalok lehetnek,
örökké abban a jelenben.

S hagynád a kezed a kezemben.

Elmondhatnám, mert elmondhatom.

Úgy tombol énbenned mindegyik atom,
minthogyha mindegynek neve lenne.
Úgy ülök ebben a tébolyban benne,
mint én saját magamnak én saját bajom.

Egyedül vagyok itt. Nagyon.
Párkányomra a hideg ül.
S reggel, ha nagyvégre kiderül,
pirkadat jön rá csak, folyékony.

Nézem az jó eget, de vékony.
Éppen hogy metszi a földet.
Az, ami az akart, zöld lett,
kéken hull reá többi.

Ez kellett, ez akart jönni.
Minden más lenne, ha lehetne.
Szép lenne, gyengéden szeretne,
nem lenne hiánya semmi.

És itt ülve, nézve e hiányod,
egyedül nevelve a lányod,
fiaid, az összes esélyed,
mindent, mi lehető: feléled,

túlcsordul bennem a fájdalom.
Több vagyok, hidd el, mint láthatom.
Sokkal több annál, mint lehetne.
Ha lehetnél az, aki szeretne.

Rendszerint van ott egy szék, vagy
egyéb felborult holmi, elég nagy,
azt újra fel kell állítani,
de ha nincs, a környéken valami

egyéb alkalmas bármit kell találni,
ami elbír, és arra kell felállni.
Ezután a testet fél karral gyengéden
átöleljük, pont úgy ahogyan régen

ünnepkor vagy valami ilyesmi.
A súlypontot lejjebb kell keresni
most viszont, kábé a deréknál,
mert megbicsaklik, és elég pár

ügyetlen mozdulat az egészhez,
s mindketten leesünk. Nehéz lesz.
Erősen szorítsuk. Most kissé emelünk
a testen és a velünk

hozott késsel vagy egyéb éles
szerszámmal egyetlen, széles
mozdulattal a kötelet vágjuk el.
A vállunkra hanyatló, elernyedt holttesttel

a székről lehuppanva, szuszogva,
álljunk meg lábunkon, és minthogyha
zsák lenne, fektessük a földre.
Maradjuk kicsikét mellette,

míg az illető hatóság érkezik.
Válaszoljunk, ha kérdezik.
Hogy ki volt, s hogy vajon mért tette.
Nem értjük. Talán ő értette.

(Teendők hirtelen halálom esetén)

Megetetni a macskát,
kipucolni a mocskát,
telefont töltőről levenni,
maradék kenyeret megenni

lenni

És este, mikor már nincs hova menni,
megpróbálni az otthagyott semmi
kis világba helyezni magadat.
Kortyolni még, ami megmaradt.

S ha lábodhoz fekszik a puha éj
(nem zörren, nem szuszog, nem remél),
gyengéden pofája alá
tedd a két kezedet, és ha rá
reszkető sóhaja imbolyog: úgy legyen.
Tartsd amíg tarthatod, melegen.
Ne gondolj azon túl őreá.
Meghalt már. Nem mozog. Nincs hová.

Merre dúl a fagy ma éjjel,
reggel úgyis felderül.
Kelő nappal szórja széjjel,
zsenge tűre jégcsap ül.

De távol, ott a tünde égen
ezer szeget láthatol,
s úgy tűnik, mint egyszer, régen,
csontodon is áthatol.

Fénye van a régiségnek,
árnya csak a földi mának.
Keresztjeid elkísérnek.
Adj esélyt most egy imának.

Minden már volt; még ami lesz,
elpattan, akár egy karperec,
elhull mint szirom és eliramlik,
mint pataknak sodra, mint megannyi antik

komódnak mélyén a régi por.
Minden kis sarokba elhatol
kinyitott ablakodon át a szél.
Nem áll meg, nem dohog, nem remél,

csak áll bent a tétova, friss huzat.
Nem találsz benne, csak tévutat,
mégis, majd egyikre rá kell, hogy taposs,
és sóhajt a kis szirom, benne a kis piros

foltja mint vér ül a szőnyegen.
S mint egykorvolt szerelmem, ő nekem
vallja a szerelmet magamban.
Nem kéne, tudom, de tudom, hogy feladtam.