Mint büszke bárka, úgy szárnyal
a déli ég, és millió árnnyal
simítja végig a tavaszi rétet;
beszívom, s lassan kifújom a létet.
Madárraj rebben az ágon.
A levegőben sok pici lábnyom
illan a habkönnyú szélben.
Fekete varjú száll odafent az égen
...mivelhogy nem tudom leírni,
próbálom vahahogy kibírni,
hogy éltetnek tudatlan, lágy erek.
Részecskék közötti tág terek.
A mindenség, az, ami nem kerek.
Az egyedi dolgok közötti semmi.
Eláraszt az a sok üresség.
Nem kell még elmenni. Nem kell még.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.