Áll kába levegő. Ami röppen
az iszonyú némaság köröttem.
Nem moccan egyetlen felhő az égen.
Semmi sincs mostan, csak nagyon-nagyon régen.
Próbálom gyengéden felfejteni.
Szakad a jó idő, nem engedi.
Amit így végülis belőle kihántok,
elszáll, mint mozdulat, elhull, mint virágok.
Valami örökre elmaradt.
Elúszott, elgurult, fennakadt.
S most ott ül az örökre kiszáradt ágon,
mint utolsó szirom az utolsó virágon.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.