És mostan, hogy újra csak itt vagyok...
(bár úgy volt, hogy nem leszek máshol),
jól megvizsgálom, mit hagyok
hátra; se falomb, se bozót se palástól.
Jól gondoljátok meg: ezen a világon
nem takar hermelin burka se,
kilátszik pipaszár lelkem a számom,
és nem érem ésszel, de futva se.
És futni se tudnék el előle,
hogy nem csak hogy meghalok, élek is.
Mert így jöttem közétek, eleve megölve,
mint fogamban ciszták meg gének is.
Higgyétek el nekem: nem vagyok isten.
Nem tudok eléggé szeretni.
Csak az, amit tudok, hogy el kell mennem innen,
és amit majd itt hagyok, szemetnyi
sejtmag meg csontok meg bőrburok.
Meg tán még egy picurka gondolat,
a buksitokban, ha fordulok.
És köszönöm nektek e túl sokat,
és remélem, elég lesz lehetni,
és ami még hátravan, álmokat
szerteszét szórni mind köztetek.
Sokaságtokból egyetek.
Székesfehérvár, 2014-09-21
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.